Gyertya
Gyerekként mindig bírtuk tesóimmal a „gyertyás estéket.” Ilyenkor nem volt áram és gyertyát gyújtottunk a sötétben, apám pedig félelmetes történeteket mesélt, mintha tábortűz mellett lennénk az erdőben. Persze mindez azért volt, mert a szüleim nem tudták fizetni a számlát és lekapcsolták az áramot.
Márka
A márkás cipő az iskolában státuszszimbólum volt. Hiába voltam jó sportoló, jó tanuló, én sosem lehettem menő, mert nem voltak márkás cuccaim. Anyám vett nekem egy sportcipőt a szülinapomra a kínai piacon. „Adidas” helyett „Adidos” volt ráírva. Úgy tettem, mintha örülnék neki, mert az is nagy dolog volt, hogy új cipőt kaptam és nem akartam megbántani anyámat. Viszont tudtam, hogyha ebben megyek suliba, a többiek életem végéig cikizni fognak, ezért egy filccel besatíroztam, hogy ne látszódjon a felirat. A csel működött, így senkinek nem tűnt fel, de én folyamatosan szorongtam, nehogy valaki rákérdezzen, milyen cipőm van. Ezt az érzést próbáld meg elmagyarázni egy gazdag gyereknek…
Olvass még a témában
Közös kassza
Ha a szülinapomra pénzt kaptam valamelyik tehetősebb rokontól vagy a nagyitól, automatikusan odaadtam a szüleimnek, mert kellett a számlákra, kajára, ruhára. Amikor húsvétkor elmentünk az öcsémmel locsolkodni, akkor is minden keresményünket anyáméknak adtuk, ezek fontos összegek voltak a családi kasszában. Amikor a szakmunkásképzőbe jártam és nyáron dolgoztam, akkor is hazaadtam a pénzt, mert a húgomnak kellett egy ünneplő, az öcsémnek pedig egy cipő. Amikor ezt elmeséltem egy osztálytársamnak, az elkerekedett szemmel nézett rám, hogy miért nem magamra költöm, amit keresek.
A cikk folytatódik, lapozz!
