Reggel a szomszéd kisfiú kiborította a verandára a kefirt. Édesapja öt percig sopánkodva, ingerülten elégedetlenkedett: ,,összebarmoltál” mindent, ez most mire volt jó, miért csináltad, nézd meg, hogy néz ki most minden. A kisfiú némi csend után ugyan olyan elánnal ,,rosszalkodott”, mint addig. A szavak – úgy tűnik – eredménytelenek voltak… Felvetődik a kérdés: hol a hiba?
Díszletek az élet kezdetéhez
Amikor megteremtjük családunkat, otthonunkat, többnyire azok az elvek vezérelnek minket, hogy szép, tiszta, stílusos legyen. Lakásunk minket képvisel, a mi életünk tükre. Igyekszünk bizonyos elvárásoknak megfelelni. Képességeinkhez mért tökéletességre törekszünk, hogy megmutassuk a lakásba lépőnek, kik is vagyunk: kedves, rendes emberek – azaz, hazudunk. Díszletet gyártunk, minden ,,felesleges” pénzünket erre költjük. A fáradságosan megteremtett látszatot pedig igyekszünk – akár sok küzdelem árán is – fenntartani.
Élő díszletek
Tökéletesnek, rendezettnek akarjuk életünket – a díszlet már megvan. Ilyenkor érezzük szükségét egy gyereknek. Szeretnénk abból is egy kedves-rendeset, aki szépen fejlődik, akiben nincsenek bűnözői hajlamok, csak jópofán rosszalkodik – akkor, amikor mi azt tolerálni tudjuk. Ebben a pillanatban válik gyerekünk is díszletté. Olyan díszletté, melyre nincs befolyásunk: ugyanis szabad akarat van. Persze, szeretjük a gyereket, mindennél jobban, de nem tudjuk fenntartani otthonunk kedves-rendes látszatát, mert a gyerek rosszul időzíti a ,,rosszaságot”.
Munka
Mi a munka? Régen olyan dolog volt, ami örömet, elégedettséget okozott. Most pénzkereső tevékenység, egy száraz kötelesség, ami fáraszt, stresszel – értelmetlenül. Nem (csak) a munka változott, hanem az azt végzők szemlélete.
A család a legnagyobb munka – ezáltal erre is úgy nézünk első sorban, mint egy kötelességre. El kell tartani, fenn kell tartani. Mi a család munkaeszköze? Nem a pénz – a szeretet és az idő a munkaeszköz.
A hiábavalóságok oka
A legszörnyűbb dolog ez a mondat: mennyit dolgoztam a családért, mégsem lett jó. Nem a családért kell dolgozni, hanem a családdal, a családban. A család egy munkadarab, melynek te magad is része vagy, ugyanakkora része, mint a többi családtag. A család – hacsak nincs abszolút nagy anyagi, erkölcsi probléma – nem gályarabság, de azzá tehető: ha elvárások alapján működik. A család arra való, hogy ne legyél egyedül, hogy tanulj másoktól, taníts másokat, összefogj, szabadon örülj, szomorkodj. Azaz: élj.
Tanulni egymástól
De hogyan? Mindenki úgy neveli a gyerekét, ahogy akarja, és az egyik legfelháborítóbb dolog az, ha beleszólunk egymás életébe: durva tolakodásnak vesszük, még akkor is, ha a meglátásban valóban csupa jóindulat van.
Ezért nem mondtam el a szomszéd apukának, hogy ingerült sopánkodása, mely percekig tartott, miért volt hasztalan. A helyes reakció az lett volna, ha elmondja a gyereknek, hogy viccből nem öntünk kefirt szanaszét, mert akkor kevesebb fagyit tudunk venni, és feltartja apát a munkájában, mert fel kell takarítania. Nem mondtam a szomszédnak, hogy mutassa meg a gyereknek, hogy ha bajt csinál, mindig helyre kell hozni. Nem mondtam az apukának, hogy a gyereknek a probléma megoldását kell megtanítani, nem felesleges ingerültséget, sopánkodást.
Miért nem vagyunk nyitottak?
A válasz egyszerű. Nem akarunk senkit sem beengedni életünk díszleteibe, csak meg akarjuk mutatni azt, hogy magunk szerint milyenek vagyunk. Ezért egy olyan hazugságot mutatunk, mely csak vágyainkban létezik, és amellyel sosem leszünk azonosak. Ezzel őröljük fel az energiánkat ahelyett, hogy élnénk. Pedig életünk csodás élet, ha nem is tökéletes, kedves-rendes. Nem kellene takargatni.
A szomszéd udvaron a gyep kifogástalan, a ház függönye egy csoda. Minden hétvégén nyírja apuka a füvet, és viaskodik a vakondokkal, hogy tökéletes legyen a gyep. Ám a gyerek – hála Istennek, mert talán tanul tőle az apuka – nem tökéletes…