Nemrég egy barátnőmmel beszélgettem, aki elmesélte, hogy összezördültek valamin a férjével. A vita tárgyát most nem részletezném, de annyit elárulok: ebben a kérdésben egyértelműen neki adtam igazat. Úgy éreztem, itt valóban a férjének kellene engednie, belátnia, alkalmazkodnia.
Aztán jött egy mondat, amitől konkrétan megállt bennem a levegő. A barátnőm ugyanis cinkos mosollyal hozzátette:
„Mondtam neki, hogy addig nem fekszem le vele, amíg ez nem oldódik meg.”
Olvass még a témában
Ezt a fajta pornót nézik a hölgyek! 5 dologban különbözik a hagyományostól
Nem akarok többé magyarázkodni amiatt, amit eszem – és neked sem kellene
Ezekből az ételekből tilos enni foghúzás után, és amikből szabad
Szerelem, reflektorfény és dráma – ezt jelenti számodra az Oroszlán hava a csillagjegyed szerint
Értettem, mit akar elérni. Sőt, érzelmileg azt is értettem, hogy dühös, csalódott, és szeretné, ha végre komolyan vennék. Mégis, ahogy kimondta, éreztem, hogy valami nagyon félrement. Nem azért, mert egy nőnek „kötelessége” lenne szexelni a párjával – ilyen nincs.
Hanem azért, mert itt nem arról volt szó, hogy ő most nem vágyik rá, nem érzi magát biztonságban, vagy időre van szüksége, míg visszatér abba a bizalmi állapotba, amiben ő is képes lenne újra élvezni a testi közelséget. A problémája nem ez volt, és mint az kifejtette, nem emiatt döntött úgy, hogy nem fekszik le a férjével. Hanem azért, mert a szexet eszközzé tette. Büntetéssé. Zsarolássá.
Fontos különbséget tenni. Teljesen rendben van, ha két ember között megfeszül a viszony, és az egyikük – vagy mindketten – azt érzik: most nem tudnak, nem akarnak intim közelségbe kerülni.
Az intimitás bizalom, kapcsolódás, sebezhetőség. Ha ezek sérülnek, természetes, hogy a test is bezár.
Ha valakinek emocionális oka van arra, hogy nemet mondjon, az nem manipuláció, hanem önvédelem. Ezt nemcsak elfogadni kell, hanem tiszteletben tartani.
A szex, mint zsarolási eszköz
De amikor a szex megvonása nem belső szükségletből fakad, hanem tudatos eszközzé válik – „majd akkor kapsz belőlem, ha úgy csinálsz, ahogy én akarom” –, ott valami nagyon torz dinamika lép be a kapcsolatba. Mert ilyenkor a szex már nem közös öröm, nem találkozás, hanem alku tárgya. Jutalom vagy büntetés.
És ezzel együtt kimondatlanul is azt üzenjük: a szex nem nekünk fontos. Nem mi vágyunk rá. Mi csak „adjuk” – a másiknak. Mintha mi nők nem lennénk szexuális lények. Mintha a vágy, az élvezet, a test öröme kizárólag a férfiak privilégiuma lenne, mi pedig legfeljebb adagoljuk, kiosztjuk, visszatartjuk.
Ez a gondolkodás ijesztően ismerős. Pontosan ugyanaz a logika, ami évszázadokon át azt mondta: a nő teste valuta. Az egyetlen értéke, amivel valamiféle hatalma lehet a világban.
A nő csak adja, a férfinak jár?
A házasságban, a kapcsolatban, a „jó magaviseletért” cserébe jár, és csak a férfinak jár, hiszen a nő legfeljebb megengedi, eltűri, rosszabb esetben elszenvedi azt. És bár szeretjük azt hinni, hogy ezen már túl vagyunk, amikor a szexet tranzakciós eszközzé tesszük, valójában visszalépünk ebbe a sötét, poros múltba.
A szexuális forradalom nem arról szólt – vagy legalábbis nem csak arról –, hogy „szabadabban” lehet szexelni. Hanem arról, hogy a szex két (vagy több) egyenrangú fél közös terepe. Ahol mindenkinek van vágya, igénye, határa, öröme. Ahol nem szolgáltatás történik, hanem találkozás.
Amikor úgy teszünk, mintha a szex csak a férfinak lenne fontos, saját magunktól vesszük el a jogot a vágyra. Amikor pedig fegyverként használjuk a testünket, akkor akarva-akaratlanul árucikké tesszük. És ezt nehéz máshogy nevezni: ilyenkor valóban önmagunkat prostituáljuk.
