Ha legközelebb meghallod a panaszt a gyerekszobából, még ne ugorj azonnal. Lehet, hogy azzal teszed a legjobbat, ha gyermekedet egy picit magára hagyod az unatkozás problémájával.
Gyermekkorom egyik kedvenc regénye, A családom és egyéb állatfajták nemrégiben ismét lekerült a polcról – immár a saját kislányomnak olvasom esténként. A könyv az író, Gerald Durrell gyermekkorát meséli el, aki Korfu szigetén élve a nap nagy részében magára van hagyva, bolondos családja a maga dolgait intézi, a kis Gerry pedig egész nap a sziget élővilágát tanulmányozza: bogarakat és pókokat figyel, elpusztult teknősbékát cipel haza, vagy csak figyeli a víz alatt imbolygó tengeri uborkákat.
Felnőttként Gerald Durrell író és zoológus lett, és nem kérdés, hogy karrierjét nagy részben annak köszönheti, hogy gyermekkorában azzal foglalkozhatott, ami érdekelte – és hogy rá volt kényszerítve, hogy keressen magának valamit, mai szórakoztatja. Mindez most, hogy immár én is anya vagyok, elgondolkodtatott: vajon tényleg bűntudatot kell éreznem minden alkalommal, amikor a lányom azt mondja, unatkozik, én pedig nem tudom éppen félretenni a munkámat, hogy vele foglalkozzak?
A saját generációm egyik legnagyobb erejének és hozzájárulásának azt tartom, hogy megpróbáljuk megtörni a transzgenerációs traumákat, és biztonságot kínálva mindig elérhetőnek lenni a gyermekeink számára.
De ahogyan ez nem jelenti azt, hogy mindent mi magunk akarunk megoldani helyettük, úgy talán azt sem kell jelentenie, hogy a mi feladatunk mindig lekötni a figyelmüket. Elvégre az unatkozó gyerekek néhány percen belül ráveszik magukat, hogy elkezdjék felfedezni a körülöttük lévő világot, és azt, hogy abból pontosan mi érdekli őket. És ezt nem csak én gondolom így – a tudomány is állítja: az unalom néha kimondottan jót tesz a gyermekek fejlődésének.