Állásinterjú – Napi 1perces

Telve volt szorongással. Már hónapok óta nem volt munkája, s hiába bújta a hirdetéseket, sehova sem vették fel. Volt, ahol túlképzettnek számított, máshol túl idősnek ítélték, vagy nehezményezték, hogy három gyereket nevel, volt, hogy a gyakorlatlansága képzett akadályt- mindenesetre indokot azt folyton találtak a visszautasításra. Most is az esélytelenek nyugalmával indult el a megadott címre, lesz, ami lesz alapon. Amikor belépett a zsúfolásig tömött irodába legszívesebben rögtön visszafordult volna. Az egyetlen meghirdetett adminisztrátori állásra legalább 20 jelentkező pályázott. Legtöbbjük fiatal, csinos, és szép volt, nem úgy, mint ő, aki a 10 éves térd alá érő fekete kiskosztümjében inkább nézett ki temetésre érkező vidéki nagymamának, semmint a titkárnői állás várományosának.  Ülőhely után kutatott a szemével. A sarokban – egy hatalmas pálma takarásában, még volt egy szabad hely. Leült. Mosolyogva fordult a mellette tollászkodó fiatal lányhoz:
– Sokan voltak már bent? – Nem tudom, nem figyeltem. – válaszolta foghegyről, majd tüntetőleg elfordult jelezve: nem kíván beszélgetni.
Nem is erőltette. Inkább alaposan körbenézett: szemrevételezte a „vetélytársait”. Nem nyugtatta meg, amit látott. Mindenki úgy nézett ki, mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna le, valódi bőr- táskával a vállukon, laptoppal vagy hiper-szuper telefonnal a kezükben.  Ő pedig? Nevetségesnek tűnhetett a fekete műbőr irat-táskájával – gyorsan el is rejtette a széke mellé. Rajta kívül egy valaki lógott még ki a képből az öltözetével: egy középkorú termetes asszony, aki hangos szuszogással próbált az előtte lévő asztalról elpakolni egy halomnyi iratot, hogy helyet csináljon a saját cókmókjának. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult: az iratkupac nem engedelmeskedett, sőt! Tüntetőleg szanaszét csúszva beterítette az egész asztalt, és még a földre is jutott belőle.
– Istenem! Hogy maga milyen ügyetlen! – méltatlankodott egy csinos szőke. – És még ez akar titkárnő lenni! – gúnyolódott a mobiljával eddig bőszen pityegő barna. – Biztosan értékelni fogják odabenn a kétbalkezességét! – nevetett fel a miniszoknyájában fesztelenül pózoló alig nagykorú. Sokan felnevettek a megjegyzések hallatán. 
Ő képtelen volt tétlenül nézni a vívódását. Felállt, odalépett hozzá, és megkocogtatta a hajbókolástól kifulladó nő vállát:
– Hagyja csak! Majd én felszedem. 
Az hálásan nézett rá, és hagyta, hogy szép katonás rendbe rakja a rakoncátlankodó papírlapokat. 
– Köszönöm. – nézett rá hálásan az asszony. – Szívesen. – mosolyodott el, majd gondolt egyet, és elindult az ajtó felé: a többieket látva úgy érezte itt nincs több keresnivalója. – Most hova megy? – kiáltott utána a nő csodálkozva. – Haza. Nem hiszem, hogy lenne értelme a soromra várni –mutatott a fiatalokra beletörődően.
Az asszony odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta:
– Szerintem pedig maradnia kell. Ágostonné vagyok – a személyzeti főnök. Öné az állás. Hölgyeim! – fordult a többiek felé gúnymosollyal az arcán – Haza lehet menni, a meghirdetett állást ezennel betöltötték. Felháborodott moraj volt a válasz.
– De nem is volt állásinterjú…- méltatlankodott a miniszoknyás. – De. Volt. Csak Önök nem vették észre…