Telve volt szorongással. Már hónapok óta nem volt munkája, s hiába bújta a hirdetéseket, sehova sem vették fel. Volt, ahol túlképzettnek számított, máshol túl idősnek ítélték, vagy nehezményezték, hogy három gyereket nevel, volt, hogy a gyakorlatlansága képzett akadályt- mindenesetre indokot azt folyton találtak a visszautasításra. Most is az esélytelenek nyugalmával indult el a megadott címre, lesz, ami lesz alapon. Amikor belépett a zsúfolásig tömött irodába legszívesebben rögtön visszafordult volna. Az egyetlen meghirdetett adminisztrátori állásra legalább 20 jelentkező pályázott. Legtöbbjük fiatal, csinos, és szép volt, nem úgy, mint ő, aki a 10 éves térd alá érő fekete kiskosztümjében inkább nézett ki temetésre érkező vidéki nagymamának, semmint a titkárnői állás várományosának. Ülőhely után kutatott a szemével. A sarokban – egy hatalmas pálma takarásában, még volt egy szabad hely. Leült. Mosolyogva fordult a mellette tollászkodó fiatal lányhoz:- Sokan voltak már bent? - Nem tudom, nem figyeltem. – válaszolta foghegyről, majd tüntetőleg elfordult jelezve: nem kíván beszélgetni.Nem is erőltette. Inkább alaposan körbenézett: szemrevételezte a „vetélytársait”. Nem nyugtatta meg, amit látott. Mindenki úgy nézett ki, mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna le, valódi bőr- táskával a vállukon, laptoppal vagy hiper-szuper telefonnal a kezükben. Ő pedig? Nevetségesnek tűnhetett a fekete műbőr irat-táskájával – gyorsan el is rejtette a széke mellé. Rajta kívül egy valaki lógott még ki a képből az öltözetével: egy középkorú termetes asszony, aki hangos szuszogással próbált az előtte lévő asztalról elpakolni egy halomnyi iratot, hogy helyet csináljon a saját cókmókjának. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult: az iratkupac nem engedelmeskedett, sőt! Tüntetőleg szanaszét csúszva beterítette az egész asztalt, és még a földre is jutott belőle.- Istenem! Hogy maga milyen ügyetlen! – méltatlankodott egy csinos szőke. - És még ez akar titkárnő lenni! – gúnyolódott a mobiljával eddig bőszen pityegő barna. - Biztosan értékelni fogják odabenn a kétbalkezességét! – nevetett fel a miniszoknyájában fesztelenül pózoló alig nagykorú. Sokan felnevettek a megjegyzések hallatán. Ő képtelen volt tétlenül nézni a vívódását. Felállt, odalépett hozzá, és megkocogtatta a hajbókolástól kifulladó nő vállát:- Hagyja csak! Majd én felszedem. Az hálásan nézett rá, és hagyta, hogy szép katonás rendbe rakja a rakoncátlankodó papírlapokat. - Köszönöm. – nézett rá hálásan az asszony. - Szívesen. – mosolyodott el, majd gondolt egyet, és elindult az ajtó felé: a többieket látva úgy érezte itt nincs több keresnivalója. - Most hova megy? – kiáltott utána a nő csodálkozva. - Haza. Nem hiszem, hogy lenne értelme a soromra várni –mutatott a fiatalokra beletörődően.Az asszony odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta:- Szerintem pedig maradnia kell. Ágostonné vagyok – a személyzeti főnök. Öné az állás. Hölgyeim! – fordult a többiek felé gúnymosollyal az arcán – Haza lehet menni, a meghirdetett állást ezennel betöltötték. Felháborodott moraj volt a válasz.- De nem is volt állásinterjú…- méltatlankodott a miniszoknyás. - De. Volt. Csak Önök nem vették észre…
Telve volt szorongással. Már hónapok óta nem volt munkája, s hiába bújta a hirdetéseket, sehova sem vették fel. Volt, ahol túlképzettnek számított, máshol…
Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.
