És mégis, ez volt az év egyik legjobb estéje. Figyeltük a repkedő denevéreket, nevetve alkudoztunk a felhőkkel, és hazafelé még egy sünit is láttunk. A lányom boldogabb volt, mint talán a nyári szünet bármelyik napján, és én is – mert egy este erejéig nem voltam fáradt, feszült anya, hanem egy gyerek, aki megszegte a szabályokat.
Akkor esett le igazán, hogy talán épp ezek a pillanatok tesznek a legjobb anyává. Nem azok, amikor minden kész, minden egészséges, minden ki van pipálva. Hanem amikor elengedem a tökéletesség kényszerét, és egyszerűen csak ott vagyok – igazán. A jelenben, a gyerekemmel. Együtt.
Mindig persze nem lehet elengedni az elvárásokat és a felelősséget, hiszen valakinek vinnie kell a vállán a háztartás gondjait. De néha igenis szükség van arra, hogy kilépjünk az aggódó, felelős szülői szerepből, és megengedjük magunknak, hogy gyerekek legyünk. Fagylaltot együnk ebédre. Táncoljunk a konyhába. Kimaradjunk sötétedés után. Vagy hogy csak egy órára ne aggódjunk azon, hogy milyen lesz a holnap reggel. Olvass még a témában
Mert ezekből a „rosszalkodós” pillanatokból lesznek a legszebb közös emlékek. És ezek a pillanatok azok, amikor nem csak az anyjuk vagyunk – hanem a társuk, a játszótársuk, a csodákra nyitott, bolondos felnőtt, akire mindig emlékezni fognak. És mi lenne alkalmasabb idő az ilyen emlékek gyártására, ha nem a nyári szünet?
