A magyar Országgyűlés nemrégiben elfogadott törvénymódosítása jelentősen korlátozza a gyülekezési jogot, különös tekintettel az LMBTQ+ közösség rendezvényeire, mint például a Budapest Pride. A törvénymódosítás értelmében a rendőrség arcfelismerő szoftvert alkalmazhat a résztvevők azonosítására, és a szabálysértést elkövetőkre pénzbírságot szabhat ki, amelynek összege akár 200 ezer forint is lehet.
A Budapest Pride szervezői ennek ellenére bejelentették, hogy folytatják a 2025-ös Budapest Pride szervezését, amelyet június 28-ára terveznek. Én pedig csendben, enyhe gyomorgörccsel, és kicsit a fogamat szívva, de beléptem az online bankfiókomba, és az „Iskolakezdés”, „Szlovénia fesztivál” és „Harmadik negyedéves adó” nevű perselyeim mellé létrehoztam egy negyediket is „Pride büntetés” néven. Mert hogy kimegyek, az nem is lehet kérdés. Ahogyan az sem, hogy rosszul fog érinteni anyagilag, ha megbüntetnek. A kettőből pedig egyenesen következik, hogy jobb, ha előre felkészülök rá.
Évek óta járok a Pride-ra, leginkább azért, mert jó hangulatúnak tartom, mindig jól éreztem magamat, jó volt a zene, lehetett az utcán táncolni, és imádnivaló emberekkel találkoztam minden alkalommal.
Tudom, hogy az idei esemény nem ilyen lesz. De azt is tudom, hogy nem tudnék tükörbe nézni, ha nem lennék ott. Olvass még a témában
Az utóbbi hetekben sokat csengenek a fülemben Martin Neimöller evangélikus lelkész híressé vált sorai:
„Először a kommunistákért jöttek
És én nem álltam ki mellettük
Mert én nem voltam kommunista.
Aztán a szocialistákért jöttek
És én nem álltam ki mellettük
Mert én nem voltam szocialista.
Aztán a szakszervezeti vezetőkért jöttek
És én nem álltam ki mellettük
Mert én nem voltam szakszervezeti tag.
Aztán a zsidókért jöttek
És én nem álltam ki mellettük
Mert én nem voltam zsidó.
Aztán eljöttek értem is
És addigra már nem maradt senki
Aki kiállhatott volna mellettem..”
Mint a legtöbb ember, én is szeretem azt gondolni magamról, hogy ha éltem volna a második világháború idején, valamit tettem volna. Szóltam volna. Felálltam volna. Ha veszélyben is lettem volna, az erkölcsileg helyes utat választom.
Az igazság persze az, hogy a legtöbben, bármennyire is szeretjük ezt hinni magunkról, nem tettünk volna így – ha igen, akkor nem történhetett volna meg mindaz, ami megtörtént.
Mindig reméltem, hogy olyan életet élhetek, amiben azt hihetem, hogy én szóltam volna, de soha nem találom magamat olyan helyzetben, amiben kiderül, hogy van-e a hitemnek alapja. Most azonban itt vagyunk. Mindenki megmérettetik. Kiderül, ki az, aki meghúzza magát, és ki az, aki egyébként világnézetétől, politikai hovatartozásától vagy a szexualitásról alkotott véleményétől függetlenül szót emel, ha egy csoportot a kirekesztés és a gyűlölet céltáblájává tesznek. Idén június 28. után már nem csupán hitünk lesz arról, ki hogyan cselekedett volna. Mindenki válaszokat kap magáról. És ez után a nyár után ezzel a válasszal kell majd együtt élnie.
