Ahogy sokunk életében, az enyémben is vannak időszakok, amikor a gyász elkerülhetetlenül megérkezik. Egy szeretett családtag elvesztését sosem lehet egyik napról a másikra feldolgozni még akkor sem, ha tudatosan igyekszünk elfogadni, hogy ez az élet rendje.
Aki megszületik, egyszer el is megy – efelett nincs hatalmunk. De bármennyire is tudatosan készülünk rá, amikor elérkezik a pillanat, a fájdalom mindig letaglózó. Ilyenkor keressük a kapaszkodókat, a sokszor apró, személyes módszereket, amikkel nem megszünteti, hanem elviselhetővé próbáljuk tenni a hiányt. Egyszerűen igyekszünk túlélni a következő percet, a következő órát, miközben nem értjük, hogyan kelhet fel ma is ugyanúgy a Nap, hiszen már semmi sem olyan, mint régen.
Ketten a fájdalomban
A mostani gyászomban rengeteget jelentett, hogy volt mellettem valaki, aki pontosan ugyanazt érezte, amit én. Szavak nélkül is értettük egymást, és hihetetlenül erősen tudtuk támogatni a másikat. Megengedtük magunknak, hogy bárhol és bármikor sírjunk – a napi rutin vagy az utcai forgatag kellős közepén is megálltunk, ha kellett. Egy hosszú ölelés, néhány kedves szó és a biztos tudat, hogy itt vagyunk egymásnak, elképesztően erős kapaszkodót adtak. Olvass még a témában
Érdekes és egyúttal szerencsés módon sosem egyszerre omlottunk össze. Ha az egyikünkre rátört a zokogás, a másik vitte tovább a háztartást, intézte a telefonokat, így felváltva volt időnk együtt lenni a fájdalommal. Olyan volt ez, mint egy láthatatlan támaszték, aminek köszönhetően azt érezhettük, hogy bármikor és bárhol szabadjára engedhetjük a fájdalmunkat.
