A hatalmas almafa évtizedek óta látta el a környék lakóit friss, piros, zamatos termésével. A senki földjén vert gyökeret egykoron – két gazdátlan telek határán, nem törődve tulajdonjoggal, és egyéb emberi tényezővel.
Élt, nőtt, terebélyesedett, és minden ősszel mázsányi „biogyümölccsel” örvendeztette meg az embereket. Már most is látszott: az idén különlegesen bő termés várható: ágai roskadásig tömve voltak mosolygó félérett almákkal.
– Gyertek! Szedjünk almát! Almaszüretre fel! – zavarta meg a nyári tikkasztó hőség elől a hűvös szobákba menekülők nyugalmát a rikoltás.
– Apám, hogy ezen a fán mennyi van! – hallatszott az álmélkodás, majd a csatazaj, ahogy a fa váratlan látogatói átkeltek a sűrű bozótoson, hogy elérjék céljukat.
– De hisz ez még savanyú, nem jó semmire! – sipította egy vékonyka hang felháborodottan.
– Dehogynem! Játsszunk alma-csatát! – kurjantotta egy mélyebb hang, majd ágrecsegés, szitkozódás, és tompa puffanások hangjai váltották egymást, és kényszerítették ki a környéken lakókat.
A látvány, ami fogadta őket elkeserítő volt: röpke tíz perc alatt olyan pusztítást végzett a kamaszsereg, mint egy tornádó. Az öreg fa ágai megtépázva, az almák vastagon terítve a földön… az értelmetlen és esztelen rombolás mindenkit megdöbbentett.
– Mit műveltetek, pimasz kölykei? Tönkretettétek az idei termést! Azonnal takarodjatok innen! – kiabálta Gyula bácsi és fenyegető lépéseket tett a fiatalok felé.
– Ne túráztassa magát, Tata! Még agyvérzést kap a melegben… Semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk itt… Nem a magáé a terület… – feleselt vissza az egyik fiú, majd nagyot köpött az öreg lába elé.
– Ha ahhoz lenne kedvünk akár ki is vághatnánk ezt a fát… – nyerített fel a másik kopaszra nyírt fiú, majd, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának belecsimpaszkodott az egyik leérő vastag ágba, és erőből húzni kezdte.
A fa óriási reccsenéssel szakadt ketté, a leváló rész lombozata maga alá temette a kamaszokat. A felnőtteknek hosszú percekbe telt, amíg kihámozták az ágak, levelek, almák közé szorult, a karcolásoktól több sebből vérző társaságot.
– Nesze nektek, almaszüret… – vigyorodott el Gyula bácsi, és elégedetten megveregette az almafa épen maradt oldalát.