Az elmúlt években valami alapvetően és visszafordíthatatlanul megváltozott abban, ahogy a feladatainkhoz és a világhoz kapcsolódunk.
A mesterséges intelligencia nem kopogtatott: egyszer csak ott termett a zsebünkben, a laptopunkon, és mire észbe kaptunk, már minden második e-mailt vagy keresést ő intézett helyettünk. Olyan ez, mintha mindannyiunknak lenne egy láthatatlan, végtelenül művelt asszisztense, aki sosem fárad el. De ennek az asszisztensnek a segítőkészsége mögött ott bujkál egy nyugtalanító kérdés is: vajon mennyi marad belőlünk, ha már minden mondatunkat és gondolatunkat valaki más simítja tökéletesre?
Vajon a gép tényleg jobban tudja, mit akartál mondani?
Ismerős az az érzés, amikor hulla fáradtan leülsz a gép elé, hogy megfogalmazz egy kényes levelet a főnöködnek vagy egy kedves, de határozott választ a tanárnőnek a szülői munkaközösség nevében? Csak úgy dőlnek belőled a kusza, indulatos vagy épp széteső gondolatok… Aztán úgy döntesz, teszel egy próbát és bedobod őket a közösbe, mire az AI egy szempillantás alatt kerek, logikus és profi szöveget rittyent belőle. Elsőre ez elképesztően felszabadító: végre valaki „érti”, mit akartál kihozni abból a káoszból, ami a fejedben volt! Olvass még a témában
De ha jobban megnézed, ez a csillogó végeredmény már nem a te nyers és őszinte igazságod vagy logikád.
Az algoritmus patikamérlegen adagolja a szavakat, és észrevétlenül átírja a hangsúlyaidat. Te pedig csak bólintasz, mert olyan jól hangzik –közben viszont elfelejted, hogy a saját hangod pont az egyedi szóhasználatodtól vagy az apró, kedves nyelvi botlásaidtól volt igazán emberi.
A belső mércénk csendes halála
Bevallom, már egy ideje mélyen frusztrál, hogy ennyi helyen látok AI által generált posztokat, szövegeket. Az algoritmus ott bújik azokban a túl kerek, túl udvarias, gyanúsan steril mondatokban. És persze a tipikus stílusban: a rövid, tőmondatos nyomatékosításban. Egymás után. Sokszor. Gyakran külön sorban. Ez a „kiszámított profizmus” elszívja a levegőt az igazi emberi megnyilvánulások elől. Ha minden nap ezeket látjuk, elfelejtjük, milyen az, amikor valaki szívből, talán kicsit kuszán, de valódi szenvedéllyel ír a saját kútfőjéből.
Fájt a szívem, de több általam kedvelt alkotónak is búcsút intettem, mert egy idő után nemcsak egy-egy posztjuk lett gépi, hanem az összes. Biztos vagyok benne, hogy a saját gondolataik és az értékes mondanivalójuk ott bujkált valahol a sorok között, de a mesterséges intelligencia annyira sterilizálta a stílusukat, hogy már képtelen voltam különválasztani a valódi, hús-vér tapasztalatot a szoftver által generált okosságoktól.
Elveszett az ember a szöveg mögött és ezzel együtt a bizalmam is elszállt.
Félreértés ne essék: nem vagyok a fejlődés ellen! Nekem is rengeteget segít az AI. Főleg akkor, amikor próbálok nem túlságosan elúszni a napi teendőkben és kiszervezek néhány hosszadalmas, böngészést igénylő feladatot, hogy legalább némi helyem maradjon a saját gondolataimnak és érzéseimnek. De ez a fajta hatékonyság kétélű fegyver: miközben időt nyerünk vele, észrevétlenül épp azt a szellemi izmunkat sorvasztjuk el, amivel a saját, egyedi látásmódunkat formáljuk.
Minél többször hagyjuk, hogy a gép „gondolkozzon” helyettünk, annál nehezebb lesz később visszatalálni a saját hangunkhoz. Ráadásul, ha mindannyian ugyanazokat a statisztikailag legvalószínűbb, „biztonságos” válaszokat kapjuk a géptől, a világunk lassan egyformává és szürkévé válik. Eltűnnek a bátor logikai bukfencek, a szívből jövő, nyers felismerések. Ha mindenki ugyanabból a steril információs tengerből merít, akkor senki nem mond majd semmi olyat, ami valóban felkavarná az állóvizet és előrevinne minket.
Nagyon veszélyes, hogy az AI sokszor pont azt mondja, amivel maradéktalanul egyetértünk. Amikor egy vitás kérdésben az érvei tökéletesen simulnak a mi világnézetünkhöz, akkor a kritikai érzékünk egyszerűen elalszik. Nincs belső ellenállás, csak a kényelmes megerősítés, és ebben a csendes egyetértésben szépen búcsút intünk a szuverén gondolataink maradékának is.
Elveszítjük a kételyeinket, amiknek korábban órákig vagy napokig utánajártunk volna könyvek segítségével vagy barátok bevonásával. Pedig az emberi gondolkodás ereje pont abban rejlik, hogy képesek vagyunk megkérdőjelezni még azt is, ami elsőre logikusnak tűnik…
Az AI-val való együttélés talán legnagyobb leckéje az, hogy újra meg kell tanulnunk értékelni a saját, néha megfoghatatlan, de valódi érzéseinket, gondolatainkat. Hiszem, hogy miután a világot elárasztja a „szépen megfogalmazott semmi”, idővel megint felértékelődik majd mindaz, amiben érezni a lélek jelenlétét.
