Két lábbal a földön, fejben az égben
Bevallom, sokszor – groteszk módon – épp az a legnagyobb kihívás számomra, amikor valamilyen rendszer, amivel éppen ismerkedem, egyszer csak működni kezd. Képes vagyok pillanatok alatt lebeszélni magam róla és elővenni a hitetlen oldalam. Ilyen például a pránanadi. Kétszer is megtapasztaltam, hogy egy-egy kezelés után enyhült, majd teljesen elmúlt a fájdalmam – dacára annak, hogy előtte hónapokig jártam masszíroztatni, köpölyöztetni, tornáztatni és ezek éppúgy nem segítettek, ahogy a bivalyerős fájdalomcsillapítók és izomlazítók. Mégis, a racionális énem, az egóm azonnal keresni kezdte a magyarázatot (vagy inkább a cáfolatot).
Valahogy nehéz elhinni, hogy a gyógyulás néha tényleg működhet így is. Hogy nem mindig kell hozzá gyógyszer, műszer, konkrét diagnózis – csak figyelem, energia és bizalom, szeretet önmagunk felé. De azért valahol egyúttal örülök is ennek a kétkedő oldalamnak, mert megtart a valóságban. Nem hagy elúszni a csodavárásban, de nem is zárja be a kaput a megérzéseim, tapasztalásaim előtt.
