Ebben éltem. Megszoktam, hogy összeszorítom a fogam, hogy nem mutatom ki, mennyire szorongok egy-egy helyzetben, és legfeljebb este, a takaró alatt engedem meg magamnak a sírást vagy a rettegést. Sokáig azt hittem, ez a normális. Aztán egy nap, magam sem tudom pontosan miért, de minden megváltozott.
Egy fontos találkozó előtt voltam. A gyomrom görcsben, a tenyerem izzadt, a szívem úgy vert, mintha menekülnöm kellene. Először reflexből nyúltam volna a megszokott önnyugtatásokhoz: „Nem számít annyira”, „Csak lazíts”, „Egy kamillatea majd segít.” (Őszintén, komolyan, kinek oldotta meg valaha is bármi gondját önmagában egy csésze forró vízbe áztatott gaz?! Kinek sikerült ezt elhitetnie velünk?)
De aznap valami megálljt parancsolt bennem. Hirtelen világossá vált előttem, hogy harminc évnyi belső feszültséget nem fog feloldani egy teafilter. Olvass még a témában
Ehelyett megpróbáltam valami egészen mást: szembenézni a szorongásommal, és megérteni, mitől is félek valójában.
Először csak annyit tudtam megfogalmazni: félek a kudarctól. Aztán mélyebbre ástam: miért félek ennyire tőle? Mert attól tartok, hogy ha hibázom, akkor minden kiderül. Hogy nem vagyok elég jó, és csak eddig sikerült úgy tennem, mintha az lennék. És miért lenne baj, ha ez kiderül? Azért, mert akkor nem fognak szeretni. És miért gondolom, hogy a szeretet ennyire feltételekhez kötött? Mert gyerekkoromban így tapasztaltam: ha jól teljesítettem, jó kislány voltam, akkor kaptam dicséretet. Ha nem, akkor hidegséget vagy csalódottságot.
Ott ültem, és hirtelen nagyon világossá vált: én a mai napig ugyanazokat a belső szabályokat követem, amiket gyerekként belém írtak. De vajon igazságosak voltak ezek a szabályok? Helyes volt, hogy egy kislány szerethetősége attól függjön, hányast kapott matekból?
Ha most találkoznék azzal a copfos kislánnyal, és elmondaná, hogy négyes dolgozatot írt, csalódott lennék benne? Nem, egyáltalán nem. Azt mondanám neki: „Ügyes vagy, és teljesen rendben van, hogy hibázol. Nem ettől vagy értékes. Attól vagy szerethető, aki vagy – nem attól, amit teljesítesz.”
De ha így beszélnék a gyerekkori önmagammal, ha világosan látom, hogy ezt lenne helyes mondani, akkor miért nem beszélek így a felnőtt énemmel?
