A nagymama-energia hiányát már kollektív szinten is érzem. Nehéz pontosan megfogalmazni azt az érzést, ami mostanában egyre gyakrabban bukkan fel bennem. Nem klasszikus nosztalgia, nem is az a fajta múltba révedés, amikor megszépül minden, ami régen volt.
Inkább egy csendes hiányérzet, ami akkor erősödik fel, amikor túl gyors a világ körülöttem, amikor mindenre reagálnom kell, döntenem, haladnom, teljesítenem. Amikor nincs senki, aki leültetne egy percre, és azt mondaná: „ha most nem jó, akkor még nincs vége”.
Egy ideig azt hittem, ez csak az én érzékenységem, már megint benyomódott rajtam egy személyes kötődésből kiinduló, belső kapcsoló. Végül is majdnem tíz évet éltem együtt a nagymamámmal egy fedél alatt, egy ritmusban. Aztán ahogy beszélgettem másokkal, figyeltem a saját feszültségeimet és a környezetemét, egyre világosabb lett: nem egyéni hiányról van szó. Valami olyan kopott ki az életünkből, ami régen természetes volt, ma pedig szinte észrevétlenül tűnt el. Olvass még a témában
4 elem horoszkópja ennyire vagytok kompatibilisek a szerelemben, ha a föld jegyűek közé tartozol
Ezeket a készségeket keresik legjobban a munkaerőpiacon
Szandra pszichológusként ruhakészítésbe kezdett. Ma különleges divatmárka tulajdonosa
Ezzel az egyszerű időzítési szokással sokkal jobban kialszod magad
A vágyott és hiányolt nagymama-energia
Amikor nagymamákról beszélünk, gyakran konkrét képek jutnak eszünkbe: befőttesüvegek sorban a kamrában, kézzel írt receptek, vasárnapi ebédek, csomagolt sütemények útravalónak. Ezek mind ismerős, meleg emlékek, de a lényeg nem ezekben van. A nagymama-energia sokkal inkább egy érzelmi minőség. Egy olyan jelenlét, ahol nem kell sietned, nem kell megmagyaráznod a tetteidet, és nem kell azonnal jobban lenned semmitől.
Visszagondolva a kamaszkoromra, rengeteg olyan témám volt akkor, amit kizárólag a nagymamámmal tudtam megosztani. Nem azért, mert mindent helyeselt volna – volt, amikor egyértelműen nem tetszett neki, amit mondtam –, hanem mert tudtam, hogy nem fog leszidni, nem akar kijavítani. Meghallgatott és teret adott annak, hogy beszéljek. Utólag visszanézve szinte soha nem adott konkrét tanácsokat, nem mondta meg, mit csináljak másképp. Egyszerűen ott volt, és ettől valahogy minden kicsit elviselhetőbb lett.
Ez az energia nem helyhez vagy korhoz kötött, hanem az időhöz és az élethez való hozzáállásban keresendő. Abban a térben jelenik meg, ahol az idő nem ellenség és a csend nem kínos, a hallgatás nem sürgető, és a megoldás hiánya nem végső probléma.
