A lányom idén tölti a tízet. Kimondani is furcsa, mert egyszerre érzem azt, hogy „hiszen még csak most volt baba”, és azt is, hogy valami nagyon új, nagyon ismeretlen időszak küszöbén állunk.
Hatalmas szerencse – és tényleg az élet egyik különös ajándéka –, hogy a legjobb barátnőm lánya is pont most ősszel lesz ennyi idős. Nem túlzás azt mondani, hogy sokszor életmentő volt, hogy ott voltunk egymásnak. Nem azért, mert (kéretlen) tanácsokat tudtunk volna osztogatni a másiknak, hanem mert egyszerűen pontosan tudtuk: nyugodtan lehetünk őszinték, éppen ugyanazon megyünk keresztül. Most megint egy nehezebb periódusban vagyunk. Ugyanazokat a reggeli vitákat folytatjuk, ugyanazokat a „hagyjál már” pillantásokat kapjuk, és ugyanúgy dőlünk le este azon gondolkodva: „ez most tényleg így normális?”
A gyerekkor köde és a kamaszkor első árnyai
Ha őszinte vagyok, a korábbi évek nehézségei már szinte teljesen elmosódtak. Az átvirrasztott éjszakák, a véget nem érő hasfájások, az óvodai vírusmaratonok már egyáltalán nem fájnak úgy, mint akkor. Nem azért, mert nem viseltek meg, hanem mert annyi minden jó is történt közben. Olvass még a témában
„Kölcsönkérték az asszonyát” – A legaggasztóbb vallomás, amit részegen mondtak neked
Soha ne hagyj nyáron az autóban vizespalackot! És még 7 tárgy, amit ne
Miért van az, hogy egyes emberek összeomlanak a változásoktól? Így kezeld jól!
Jobban kedvelnek az emberek, ha nem vagy tökéletes? 5 pszichológiai tény
Valahogy családdá értünk, megerősödtünk, közösen kezdtük élvezni az életet, és egyszerűen nem maradt bennem rossz lenyomat a múltról.
Talán ezért is reménykedem abban, hogy egyszer majd a kamaszkorra is így nézek vissza. Még csak a kapujában állunk, de már most érzem, mennyire ismeretlen megint minden. A kislányom teste és lelke egyszerre kezd átalakulni. Vannak napok, amikor olyan érzékeny, mintha minden mondatom külön neki célzott támadás lenne, hiába van mögötte a legjobb szándékom és a legnagyobb türelmem. Néha be nem áll a szája, néha meg mintha tudatosan láthatatlan falat húzna maga köré. Tudom, hogy ez rendben van, és én is megtapasztaltam, hogy a pubertás mivel jár. Csak attól, hogy ezt tudom, még nem lesz könnyebb, mert most nem a tankönyvi példa, hanem a saját lányom áll előttem, akinek nyilván másfajta kamaszkort szánok, mint ami nekem jutott.
Két hormonvihar egy fedél alatt
Bár én – mai viszonylatban – fiatalon lettem anya, rengeteg nő akkor kíséri végig a gyereke kamaszodását, amikor ő maga perimenopauzán vagy menopauzán megy keresztül. Hangulatingadozások, alvásproblémák, fáradtság, csökkenő türelem, megváltozó testkép – mindez pont akkor, amikor a drága gyermek egyre kevésbé együttműködő…
Én is észreveszem magamon, mennyivel ingerlékenyebb vagyok a ciklusom bizonyos szakaszaiban, főleg a luteális fázisban. A kislányom apukája ezt tökéletesen érti és nagyszerűen megtanulta kezelni. A lányomtól viszont ezt nem várhatom el. Ő csak azt érzi, hogy „anya ma más” és hogy, hogy nem, ilyenkor tudja a maximumra tekerni a lázadást.
Egyszer még biztos hasznos lesz ez az erős személyiség
Végül is akár meg is veregethetném a vállaimat, mert sikerült egy kellően karakteres, magabiztos, önmagáért frappánsan kiálló hölgyet nevelnem a lányomból és annyira meg tudtam erősíteni az önhittségét, ami nekem eddig talán még sosem jött össze. Ez még biztos előnyére válik, ahogy az is, hogy rengeteg szeretetet, időt és figyelmet biztosítottunk neki eddigi életében. Közben igyekeztünk párként is működni, nőként és férfiként is létezni és talán éppen a sok önmunkának köszönhetem azt, hogy nincs bennem hiányérzet vagy megbánás.
A tanulmányok szerint azonban nagyon sok mai szülő megszállottan a gyereke köré építi az életét, sokszor a saját kapcsolatai, barátságai, mentális egészségének a rovására. Amikor beüt a kamaszkor és ezek a szülők azzal szembesülnek, hogy imádatuk tárgya nemes egyszerűséggel hátat fordít és totálisan hálátlan, akkor az azért tud fájni.
Ilyenkor nehéz nem személyes sértésként megélni egy vállrándítást vagy egy odavetett félmondatot, hiszen a másik oldalon ott van legalább tizenöt évnyi mindent alárendelő gondoskodás…
Talán épp ezért ennyire nehéz ez az időszak?
Miközben racionálisan pontosan tudom, hogy amit látok, az fejlődés, leválás, identitáskeresés, érzelmileg sokszor mégis úgy élem meg, mintha folyamatosan vizsgáznék. Mintha minden rosszabb nap, minden visszaszólás, minden idegtépő megjegyzés azt kérdezné:
„Tényleg biztos vagy benne, hogy jól csináltad eddig”?
Ilyenkor nem statisztikákra vagy nevelési elméletekre van szükségem, hanem arra, hogy tudjam: nem én vagyok az egyetlen anya, aki egyszerre büszke és végtelenül bizonytalan a nevelési alapelveivel kapcsolatosan.
Amikor pedig már tényleg azt hiszem, hogy az egészet elrontottam, akkor valahogy mindig történik egy mindent helyrebillentő csoda. Egy váratlan ölelés, egy kedves gesztus lefekvés előtt, egy pillantás, amiben újra ott van az a kislány, akit olyan jól ismerek. Előjön az az empatikus, együttműködő, szeretetteljes személyiség, akiről fél órával korábban meg voltam győződve, hogy végleg eltűnt az életünkből.
Lehet, hogy a kamaszkor néha pokoli, de sokkal élhetőbb, ha nem egyedül kell benne bolyonganunk, és ha közben merünk dolgozni a saját elakadásainkon – akár a barátnőnkkel közösen. Ha pedig ezzel párhuzamosan megtanuljuk elfogadni, hogy nem kell mindig erősnek, türelmesnek és tökéletesnek lennünk, akkor talán van esély arra, hogy ezt az időszakot is egyszer majd ugyanazzal a halvány mosollyal idézzük fel, mint az átvirrasztott éjszakákat.
