Kulturálisan és történetileg is igen változatos névadási gyakorlatokat ismerünk. Tudjuk azonban, hogy a személynevek megválasztásában is ugyanúgy divathullámok söpörnek végig, mint a ruházkodásban vagy a lakáskultúrában.
Ráadásul a nevek divatja társadalmilag fentről lefelé másolódik, így a régi arisztokráciát utánozta a nemesség, majd azt a polgárság és végül a paraszti rétegek. A divatban és a szokásokban szintén tetten érjük ezt a jelenséget.
Úgy tűnik azonban, hogy kultúráktól független, közös jellemzője a névválasztási gyakorlatnak, hogy a neveknek nem elsősorban a hangzása, hanem a jelentése határozta meg, alkalmasnak találták-e a gyermek számára. A jelentéssel ugyanis a név természetfeletti erejét szerették volna érvényesíteni, mintegy érintkezésen alapuló mágia útján: a név viselője azonosul az üzenettel, amit a név közvetít – érthető tehát a mondás, hogy nomen est omen, azaz a név maga az ember. Olvass még a témában
„Nincs visszatetszőbb, mint amikor valaki lefilmezi, hogy pénzt ad egy hajléktalannak.” – Dolgok, amiket tarts meg inkább magadnak
Jó vagy rossz ötlet vizet melegíteni teához a mikróban?
„Anyám a hibás, hogy ilyen az életem!” – Ezért ne a szüleinket okoljunk mindenért
„A boldogságunk a tiszta szándékon múlik” – 3 időtlen bölcsesség Jay Shetty-től
A kisgyermek számára saját neve 2–3 éves kora körül válik érdekessé, amikor már önmagát tudatosan elkülöníti édesanyja személyétől és szűkebb környezetében önállósodik. Amíg nem kezd el beszélni, csak tőlünk hallja a nevét – valószínű, hogy ez az egyik általa leggyakrabban hallott kifejezés –, mikor viszont már szavakat mond, rendszerint megpróbálkozik a saját nevével is. Három éves korban már arra is megtanítható, hogy a neve mit jelent. Érdemes ilyenkor időt szánni rá, hogy élményszerűen magyarázzuk el, mit takar a számára már ismerős megszólítás.
