Véleménycikk: Schuszter Borka
Mindannyiunkkal előfordult már, hogy lelkesen igent mondtunk egy programra, aztán amikor elérkezett az aznap este, legszívesebben a fejünkre húztuk volna a takarót. Nem azért, mert közben megutáltuk a barátainkat, nem azért, mert valami különösebb baj történt, egyszerűen csak elfogyott az energiánk.
Az alapvető társadalmi illemszabály az, hogy ilyenkor testünk és elménk minden jelzése ellenére mégis magunkra kényszerítjük az eseményt, vagy legalábbis kitalálunk valami szociálisan elfogadható kifogást.
„Ne haragudj, de borzasztó napom volt a munkahelyen.” „Annyira fáj a fejem.” „Teljesen kikészített ez a hét.”
Mintha önmagában az, hogy ma nincs kedvünk emberek közé menni, nem lenne elég legitim indok. Mintha a szabadidőnkkel is el kellene számolnunk egymásnak. Olvass még a témában
„Anyósom kiakadt, hogy már nincs hatalma a férjem felett” – amikor a férfi határt húz az anyjával kapcsolatban
Rostos keksz, proteinpuding, energiaszelet: egészséges választás vagy csak jól csomagolt ígéret?
A legjobb döntéseimet akkor hoztam, amikor mások le akartak beszélni róluk
Rákényszerítettem magam, hogy unatkozzak, és meglepően jó dolgok származtak belőle
Nemrég egy barátnőm az esti találkozásunkat egy meglehetősen szokatlan üzenettel mondta le.
„Bocs, de annyira nincs ma kedvem semmihez. Nem baj, ha nem találok ki semmi kifogást, hogy miért nem megyek?”
Amikor megláttam az üzenetet a telefonom kijelzőjén, elmosolyodtam. Nem azért, mert örültem, hogy nem találkozunk, hanem mert arra gondoltam: hát nem pontosan erről szól az igazi barátság?
A legfontosabb kapcsolatainkban is sokszor furcsa szabályokat követünk. Ha valaki lemond egy programot, automatikusan elkezdünk mögé jelentést keresni. Biztosan megharagudott. Talán már nem is szeret velem lenni. Lehet, hogy valami gond van velünk?
Pedig néha egy lemondott találkozó tényleg csak egy lemondott találkozó
Attól, hogy valaki aznap este inkább otthon maradna, még nem lett kevésbé fontos számára a barátságunk. Ahogyan attól sem szeretjük kevésbé a másikat, hogy egy keddi estén inkább egyedül néznénk valami teljesen érdektelen sorozatot, mint hogy társaságba menjünk.
És szerintem az igazi biztonság talán éppen ott kezdődik, amikor nem bizonytalanodunk el a kapcsolat mélységében egyetlen lemondott program miatt.
De valami ennél is fontosabb az eszembe jutott a barátnőm üzenetéről: hogy mennyire fárasztó folyamatosan elfogadható indokokat gyártani, és pláne milyen megterhelő ez akkor, amikor már ahhoz sem érezzük magunkban az erőt, hogy felkeljünk a kanapéról.
Mert ha azt mondom, hogy „nincs kedvem”, az valahogy kevésnek tűnik. Ha viszont azt mondom, hogy migrénem van, túlóráztam, rosszul aludtam, vagy valami váratlan dolog történt, akkor már minden rendben. Van mentségünk, kiérdemeltük, hogy otthon maradhassunk.
Csakhogy egy barátságban szerintem nem kell minden érzésünkhöz igazolást mellékelnünk
Lehet, hogy egyszerűen csak lemerült a szociális elemünk. Nem akarunk beszélgetni, felöltözni, elindulni, figyelni, reagálni. Nem történt semmi rendkívüli, egyszerűen elfáradtunk. És milyen jó lenne, ha ezt nem kellene tovább magyaráznunk.
A felnőtt életben rengeteg helyen próbálunk megfelelni. A munkahelyünkön, a családunkban, a társas kapcsolatainkban, még abban is, hogyan töltjük a szabadidőnket.
A barátság viszont lehetne az a hely, ahol végre nem kell így tennünk. Ahol nem kell tökéletesen teljesítenünk a társasági kötelezettségeinket, ahol kifújhatjuk a levegőt, és végre lehetünk önmagunk, minden nehézségünkkel és gyengeségünkkel együtt.
Megnyitottam a barátnőm üzenetét, és bepötyögtem a válaszom:
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→„Nekem sosem kell magyarázkodnod. Majd holnap beszélünk, jó éjszakát!”
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
