Tudom, hogy ez furán hangzik. Talán még bántóan is. Az elvált szülők gyerekeinek többsége traumaként emlegeti a válást, és ezek az emberek nem hazudnak, nem dramatizálnak. Igaz, amit mondanak. Csak az én történetem más, mert nálunk nem az volt a trauma, hogy elváltak, hanem az, hogy addig nem tették.
Amilyen a mi otthonunk volt
Tudom, hogy sokaknak sokkal nehezebb gyerekkoruk volt az enyémnél, és nem akarom összemosni a dolgokat. Nem volt bántalmazás, nem volt nélkülözés. Volt azonban valami, ami sokszor rosszabb, mint a nyílt konfliktus: egy folyamatos, alacsony hőfokú feszültség, ami mindig ott volt, de soha senki nem nevezte meg.
A csend, ami nem megnyugvás, hanem visszatartott mondatok. Az a hangnem, amin a szülők egymással beszélnek, és amelyikből gyerekként is érzed, hogy valami nem stimmel, csak nem tudod pontosan mi – és ezért még szorongóbb vagy, mintha tudnád. Olvass még a témában
Anyáink idejében nem volt pumpkin spice latte, mégis érezni lehetett az őszt – mégis mi változott?
Válassz egy meleg italt, megmondjuk, milyen az ideális társad!
A Bakony közepén élek, mégis egy fővárosi mutatta meg, mit nem veszek észre – az első erdőfürdőm tapasztalatai
Feladtam, vagy csak rugalmasan alkalmazkodtam? Így válts nézőpontot
Emlékszem, hogy kisgyerekként mindig figyeltem a szobában a levegőt. Nem tudtam ezt akkor szavakba önteni, de pontosan éreztem, mikor volt feszült és mikor nem. Megtanultam olvasni a jeleket, a hangszínt, a testtartást, a csönd fajtáját. Ez a fajta éberség nem egészséges egy gyerekben. Ez alkalmazkodás, nem biztonság.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
