Véleménycikk: Schuster Borka
Öt év együttlét után valahogy természetesnek tűnt számomra, hogy elkezdek a házasságról gondolkodni. Igazából a kezdetektől ezen gondolkodom: amikor megismertem a mostani páromat, biztos voltam benne, hogy ő lesz az az ember, akit valóban, a szívem mélyéről szeretnék a férjemnek hívni. Hogy szeretném, ha a kapcsolatunknak formális keretei is lennének. Nem feltétlenül a külsőségek miatt, hanem mert a házasság számomra valami olyasmit jelképez, mint egy közös döntés a jövőről, egy „igen” nemcsak egymásnak, hanem annak is, hogy ezt az utat komolyan gondoljuk.
A párom viszont nem ilyen típus
Sőt, ha őszinte akarok lenni, soha nem is volt az. Nem úgy nőtt fel, hogy a házasságot életcélként lássa, és bár nem zárkózik el teljesen tőle, sosem képzelte el magáról, hogy egyszer majd oltár elé áll. Azt mondja, ő velem akar lenni, velem szeretné leélni az életét, de a házasság számára inkább egy talmi dolog. Szerinte az emberek olyasmit ígérnek meg egymásnak, amit valójában nem tudhatnak biztosan betartani. Senki nem látja előre, mit fog gondolni vagy érezni tíz vagy húsz év múlva, így a házasság szerinte inkább egy szimbolikus gesztus, mint valódi garancia.
Van bennem egy racionális rész, amely érti ezt az érvelést. Sőt, néha egyet is ért vele. Tényleg nincs olyan papír vagy kimondott fogadalom, ami meg tudná akadályozni, hogy az emberek megváltozzanak. Olvass még a témában
Túl könnyen leszel szerelmes? Lehet, hogy emofil vagy
Ha ezt látod a pasin, könnyen félreértheted és szerelemnek hiheted
Az értelem mint vonzerő. Ez a kapocs Marilyn Monroe és Albert Einstein között
Nem attól vagyok „rendes”, hogy minden este főtt ételt készítek: Miért a főzés a törődés mércéje még a mai napig is?
Az élet kiszámíthatatlan, és minden kapcsolat hordozza magában a változás lehetőségét. Ebben az értelemben a házasság valóban nem biztosíték semmire.
Mégis, ott van bennem egy másik érzelem is. Egy olyan igény, amit nehezebb logikával feloldani. Ez a részem nem bizonyítékot akar, hanem biztonságérzetet. Nem arra vágyom, hogy örökre garantált legyen valami, hanem arra, hogy kimondjuk: most ezt komolyan gondoljuk, és vállaljuk egymást egy közös keretben. Nekem ez nem csak forma, hanem érzelmi kapaszkodó is.
Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: nem valami olyasmire vágyom-e, ami valójában nem létezik? Nem egy olyan bizonyosságot keresek-e, amit az ember legfeljebb csak megközelíteni tud, de birtokolni sosem? Mert ha őszinte vagyok, semmilyen házasság nem tudja garantálni azt, amit a legmélyebben szeretnék: hogy a másik mindig ugyanúgy fog érezni irántam, és hogy az én érzéseim sem változnak soha.
És itt kezd el elcsúszni bennem a kép
Mert miközben én egy jövőbe mutató megerősítést keresek, lehet, hogy épp a jelenről maradok le. A párom ugyanis nem bizonytalan a kapcsolatunkat illetően. Ő nem azt mondja, hogy nem akar velem lenni, hanem azt, hogy számára ez a kapcsolat önmagában elég, külső megerősítés nélkül is. Én pedig közben lehet, hogy egy olyan szimbolikus gesztus hiányán rágódom, ami nem feltétele annak, hogy szeretni tudjuk egymást.
A dilemmám így lassan nem is arról szól, hogy lesz-e esküvő vagy sem, hanem arról, hogy mit tekintek fontosabbnak: egy jövőre vonatkozó ígéret formáját, vagy azt a jelenbeli bizonyosságot, amit a mindennapokban kapok.
Lehet, hogy a házasság iránti vágyam nem is a jövőről szól, hanem arról, hogy szeretném biztosan tudni: amit most érzünk, az fontos. De lehet, hogy ezt a fajta bizonyosságot nem egy kimondott igen adja meg, hanem az, ahogyan a mindennapokban egymáshoz viszonyulunk.
És ha ez igaz, akkor talán nem az a kérdés, hogy elvárhatom-e tőle a házasságot. Hanem az, hogy el tudom-e engedni azt az illúziót, hogy létezik olyan forma, ami megnyugtatóbb lehet annál, mint amit most élünk át együtt.
