Véleménycikk: Schuster Borka
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen nő, aki felnőve azt tanulta meg: akkor leszek jó partner, ha minél kisebb terhet jelentek. Ha alkalmazkodom, ha figyelek, ha előre megérzem mások igényeit, mielőtt még kimondanák őket. Ha békét tartok. Ha nem kérek túl sokat. Ha mindig, kivétel nélkül egy kicsit könnyebb velem, mint amilyen akkor lenne, ha nem vagyok ott.
Van ennek olyan része, amire még büszke is vagyok. Például arra, hogy gondoskodó vagyok. Hogy emlékszem arra, ki hogyan issza a kávét, hogy automatikusan segítek, ha valaki fáradt, hogy észreveszem a másik rezdüléseit. A szeretet számomra mindig is nagyon cselekvő dolog volt. Nem nagy szavakban létezett, hanem apró figyelmességekben, jelenlétben, odafordulásban. Ez a szeretetnyelvem, és ezzel önmagában nincs is semmi baj.
A probléma inkább az volt, hogy közben én magam teljesen eltűntem ebből az egyenletből
Gyerekkoromban olyan közegben nőttem fel, ahol nagyon gyorsan megtanultam, hogy a biztonság egyik feltétele az alkalmazkodás. A tojáshéjon lépkedés. Az, hogy előre felmérjem mások hangulatát, és lehetőleg ne én legyek az, aki plusz feszültséget okoz. Olvass még a témában
6 ruha és kiegészítő, amit idén esküvői vendégként viselhetsz és 1, amit engedj el
Felesleges pénzszórás: 5 módon csökkentheted a karácsonyi kiadásaidat
„Azért él, hogy elégedetlenkedhessen” – A boldogtalan ember 10 szokása
„Soha ne igyál alkoholt, mielőtt lemegy a nap” – A legfontosabb, amit apám tanított
Gyerekként persze ezt nem így fogalmazza meg az ember, csak szép lassan beépül: maradj csendben, ne kérj túl sokat, ne legyél probléma, és akkor talán elkerül a baj.
Felnőttként pedig ezt a mintát sokáig magammal vittem a kapcsolataimba is. Én voltam az, aki könnyen alkalmazkodott az időpontokhoz, aki inkább lenyelte a saját rosszkedvét, nehogy konfliktus legyen, aki automatikusan gondoskodott másokról, miközben valahogy eszébe sem jutott, hogy neki is lehetnek igényei. Különösen nehéz volt segítséget kérnem. Valahol mélyen ugyanis azt hittem, hogy ha nekem szükségleteim vannak, azzal terhet rakok a másikra.
Mintha a szerethetőségem ára az lett volna, hogy kevés helyet foglaljak
Sokáig észre sem vettem, mennyire egyoldalú ez a működés. Kívülről akár még egészségesnek is tűnhetett: gondoskodó voltam, figyelmes, türelmes. Belül viszont egyre fáradtabb lettem attól, hogy mindig én tartom kézben az érzelmi egyensúlyt. Hogy miközben mindenki másnak igyekeztem biztonságot adni, én valójában folyamatos készenlétben éltem.
A fordulópont nem egyetlen nagy felismerés volt, inkább sok apró beszélgetés és lassú önismereti munka eredménye. Ebben rengeteget segített a pszichológusom, aki először mondta ki azt, ami nekem addig teljesen idegen gondolat volt: egy kapcsolat nem attól lesz harmonikus, hogy az egyik félnek nincsenek szükségletei.
Ez annyira egyszerű mondatnak hangzik, mégis teljesen fejbe vágott. Rájöttem, hogy a béke, amit addig fenntartottam, sokszor nem valódi béke volt, csak konfliktuskerülés. És hogy az a kapcsolat, amiben csak akkor működik minden jól, ha én folyamatosan háttérbe szorítom magam, valójában nem biztonságos kapcsolat.
A legnehezebb mégsem az volt, hogy ezt megértsem, hanem hogy elkezdjek máshogy működni
Mert segítséget kérni sokkal sebezhetőbb érzés volt, mint segíteni. Kimondani, hogy rossz napom van. Hogy most nekem lenne szükségem több figyelemre. Hogy elfáradtam. Hogy szeretném, ha most nem én lennék az erős.
Ez elsőre szinte zavarba ejtő volt. Megszoktam, hogy nekem kell észrevennem másokat, de azt nem, hogy engem is észrevegyenek. Hogy valaki nem csak elfogadja, hanem kifejezetten szeretné is, hogy támaszkodjam rá.
Pedig egy egészséges kapcsolat valójában erről szól: nem arról, hogy ki mennyit bír el egyedül, hanem arról, hogy kölcsönösen lehet benne jelen lenni.
Ma már tudom, hogy az elfogadás is a bizalom része. Hogy nem gyengeség hagyni, hogy valaki gondoskodjon rólam. Hogy attól még nem leszek „sok”, mert vannak érzéseim vagy szükségleteim. És hogy a szeretet nem attól mély, hogy az egyik ember folyamatosan ad, miközben a másik csak kap.
Nekem hosszú út volt ezt megtanulni. Önismeret, sok nehéz felismerés, egy támogató partner és rengeteg gyakorlás kellett hozzá. De ma már egyre kevésbé érzem úgy, hogy ki kell érdemelnem a szeretetet azzal, hogy mindig mindent egyedül oldok meg. És azt hiszem, ez az egyik legfelszabadítóbb dolog, amit valaha megtanultam.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
