Van egy téma, ami újra és újra előkerül nálunk, és mostanában valahogy egyre mélyebben foglalkoztat: a nevem. Pontosabban az, hogy én a nevemmel együtt vagyok az, aki vagyok – és akkor sem változtatnék rajta, ha egyszer összeházasodnánk.
Nem valami nagy, elvi lázadás ez, inkább egy csendes bizonyosság bennem. Tudom, hogy sokan ma is furcsán néznek arra, ha egy nő nem veszi fel a férje nevét. Pedig számomra ez nem a távolságtartásról szól, hanem az önazonosságról.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez még nem volt döntés kérdése
Akkoriban minden nő automatikusan „-né” lett, függetlenül attól, hogy tetszett-e neki a hangzása, vagy egyáltalán magáénak érezte-e. Számomra a „-né” mindig kicsit olyan volt, mintha azt mondanánk: Szabóé, Vargáé, Istváné… mintha a házassággal a nő már a férj tulajdonává válna. Nem rosszindulatból, hanem egy kor gondolkodásmódjából fakadóan. Olvass még a témában
„Minek fogorvos, hogy még többet tudj enni?”- A legrosszabb inzultusok pasiktól
Barátságok, amelyek a házasság miatt véget értek: 10 elgondolkodtató történet
„ Egy vasárnapi ebédre sem mehettem át” Amikor a párod családja miatt szakítottál
„Csak felcsapta a lábait és nézett” – Milyen furcsa fétisbe mentél bele, mert szerelmes voltál?
Ma már szerencsére más világban élünk. Megtehetjük, hogy választunk: maradhatunk a saját nevünknél, felvehetjük a másikét, vagy akár közös, kettős nevet is viselhetünk. Ebben a szabadságban számomra van valami nagyon felszabadító.
