Van egy téma, ami újra és újra előkerül nálunk, és mostanában valahogy egyre mélyebben foglalkoztat: a nevem. Pontosabban az, hogy én a nevemmel együtt vagyok az, aki vagyok – és akkor sem változtatnék rajta, ha egyszer összeházasodnánk.
Nem valami nagy, elvi lázadás ez, inkább egy csendes bizonyosság bennem. Tudom, hogy sokan ma is furcsán néznek arra, ha egy nő nem veszi fel a férje nevét. Pedig számomra ez nem a távolságtartásról szól, hanem az önazonosságról.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez még nem volt döntés kérdése
Akkoriban minden nő automatikusan „-né” lett, függetlenül attól, hogy tetszett-e neki a hangzása, vagy egyáltalán magáénak érezte-e. Számomra a „-né” mindig kicsit olyan volt, mintha azt mondanánk: Szabóé, Vargáé, Istváné… mintha a házassággal a nő már a férj tulajdonává válna. Nem rosszindulatból, hanem egy kor gondolkodásmódjából fakadóan. Olvass még a témában
A pénzes férfi alapít még egy családot, a pénzes nő pedig meg sem házasodik
„Váláskor nincstelenül kerültem az utcára” – ne gazdag férjet válassz, hanem nagylelkűt
„Mai napig úgy érzem, hogy engem átvertek” – Nemcsak partnert választasz, hanem életformát is
Rám írt a férje, én meg csak tépelődöm: a helyzet, amiből nőként csak vesztesen jöhetsz ki
Ma már szerencsére más világban élünk. Megtehetjük, hogy választunk: maradhatunk a saját nevünknél, felvehetjük a másikét, vagy akár közös, kettős nevet is viselhetünk. Ebben a szabadságban számomra van valami nagyon felszabadító.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
