Van egy téma, ami újra és újra előkerül nálunk, és mostanában valahogy egyre mélyebben foglalkoztat: a nevem. Pontosabban az, hogy én a nevemmel együtt vagyok az, aki vagyok – és akkor sem változtatnék rajta, ha egyszer összeházasodnánk.
Nem valami nagy, elvi lázadás ez, inkább egy csendes bizonyosság bennem. Tudom, hogy sokan ma is furcsán néznek arra, ha egy nő nem veszi fel a férje nevét. Pedig számomra ez nem a távolságtartásról szól, hanem az önazonosságról.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez még nem volt döntés kérdése
Akkoriban minden nő automatikusan „-né” lett, függetlenül attól, hogy tetszett-e neki a hangzása, vagy egyáltalán magáénak érezte-e. Számomra a „-né” mindig kicsit olyan volt, mintha azt mondanánk: Szabóé, Vargáé, Istváné… mintha a házassággal a nő már a férj tulajdonává válna. Nem rosszindulatból, hanem egy kor gondolkodásmódjából fakadóan. Olvass még a témában
„Semmit nem tudtam a pénzügyeinkről” – Így veszíted el az irányítást a házasságodban
Azt hittük, rosszul esik majd nekik – ehelyett ezt mondták a házas ismerőseink az esküvőnkről
„Nem dicséred meg és úgy érzi, ő sosem lesz elég” – Ezért csal meg a pasid
„Abszolút figyelmen kívül hagyta minden kérésem” – Ha már háromszor kértél valamit a pasidtól hiába, akkor sajnos nem törődik veled
Ma már szerencsére más világban élünk. Megtehetjük, hogy választunk: maradhatunk a saját nevünknél, felvehetjük a másikét, vagy akár közös, kettős nevet is viselhetünk. Ebben a szabadságban számomra van valami nagyon felszabadító.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
