Véleménycikk: Schuszter Borka
A kapcsolatunk elején minden nagyon egyszerűnek tűnt. Talán túl egyszerűnek is. Amikor le sem tudtuk venni egymásról a kezünket, amikor társas összejövetelekről szöktünk ki, és csak azt kerestük, hol bújhatnánk el pár percre, hogy csókolózva, egymást tapogatva újra és újra visszataláljunk ahhoz az érzéshez, ami akkoriban mindent meghatározott.
Emlékszem, mennyiszer hallottuk: ez nem fog örökké tartani. A szenvedély lecsendesedik, a kezdeti őrület átmegy megszokásba, és majd jön valami „érettebb”, „nyugodtabb” forma. Könnyű volt azt mondani, hogy talán mindenki mással ez történik, de velünk biztosan nem fog – de erre meg mindenki azt mondta, hogy ebben a hormonokkal telített fázisban mindenki ezt érzi. Hogy velük ez aztán biztosan nem történik meg, hiszen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha is megunják egymást.
Azóta öt év telt el
És azt kell mondanom, hogy sok minden változott, de ez nem. Tényleg a kivételek közé kerültünk, és ezt nem dicsekvésből mondom, de így lett, és nem cserélném el semmire az érzést. Ma is gyakran előfordul, hogy egyszerűen nem tudjuk megállni, hogy ne érjünk egymáshoz. Nem grandiózus jelenetekről van szó, inkább apró, folyamatos jelenlétről: egy érintésről a konyhában, egy félmondat közbeni közeledésről, egy olyan pillanatról, amikor hirtelen fontosabb lesz a másik bőrének érintése, mint bármi más. Olvass még a témában
„Az tetszett benne, hogy tudtam manipulálni” – Mikor jöttél rá, hogy te vagy a probléma?
TESZT: Idősebb, vagy fiatalabb partner való hozzád?
„A vőlegény viccesnek találta NEM-et mondani, a pap elment” – 10 sztori esküvői tiltakozásról
A szerelmes kolléganő nem áll le, ezen mulat az iroda – férfiak mi a kettős mérce durva példája?
A szex semmivel sem lett unalmasabb. Sőt, az ismerősség és az elmélyült intimitás inkább hozzáadott, mint elvett volna belőle. Az, hogy már nem csak felfedezzük egymást, hanem ismerjük is, nem tompította a vágyat – inkább még mélyebbé tette.
Persze ebben van szerencse is. Ezt nem tagadom. Nem tudom, milyen hormonok, feromonok vagy egyszerűen csak biológiai és pszichológiai egybeesések dolgoznak közöttünk, de tény, hogy működnek. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ez nem csak „történik velünk”, hanem mi is teszünk a vágyért.
Mindketten olyan emberek vagyunk, akiknek a szex fontos
Nem mellékes része a kapcsolatnak, hanem központi eleme. És ez alapvetően meghatározza azt is, hogyan gondolkodunk róla. Ha ez nem így lenne, valószínűleg a kapcsolatunk is más irányt vett volna.
De talán a legfontosabb nem is ez, hanem az, hogy a szexet sosem vettük túl komolyan – és közben mégis nagyon komolyan vettük. A fontosságát tekintve súlyos, a kivitelezés – azt már inkább játéknak tekintjük. Olyan térnek, ahol nincsenek előre rögzített szabályok, ahol lehet kísérletezni, lehet hibázni, lehet nevetni, és ahol semmi sem „furcsa” csak azért, mert kimondják.
Nincsenek tabuk abban az értelemben, hogy bármit lehet kérni. És ami talán még fontosabb: bármit meg lehet beszélni. A vágyaink nem egyenlőek az elvárásokkal, és a határok nem egyenlőek az elutasítással.
Azt hiszem, ez az, ami igazán életben tartja köztünk a tüzet. A szabadság. Az, hogy nincs szégyenérzet a kérdések körül. Hogy ha valami nem fér bele a másiknak, az nem egy „nem vagyok elég jó” üzenet, hanem egy egyszerű, tiszta visszajelzés, de semmiképpen sem megszégyenítés.
És talán éppen ezért tudunk hosszú távon is játszani ezzel az egésszel. Fontos része ennek az is, hogy tudatosan teret adunk a szexnek. Szeretjük a spontaneitást, de van, hogy előre eltervezzük, hogy egy egész napot az együttlétre szánunk – máskülönben a szex tényleg el tud sikkadni a mindennapos teendők között.
A tervezéssel a szexnek van helye az életünkben, ugyanúgy, mint a kirándulásnak, a mozizásnak vagy a baráti vacsoráknak. Csak mi azt gondoljuk, hogy az intimitás is legalább annyira fontos, mint ezek.
Lehet, hogy ebben tényleg van valami szerencse. De én azt is hiszem, hogy van benne döntés is. Döntés arról, hogy nem engedjük el ezt a részt. Hogy nem tesszük a kapcsolatunk peremére. Hogy nem csak „mellékes jó dologként” kezeljük, hanem olyan térként, amit ápolni kell, és ami mindkettőnknek kimondottan fontos.
Öt év után is ugyanott vagyunk, ahol eleinte: sokszor egyszerűen nem tudjuk megállni, hogy ne érjünk egymáshoz. És talán ez a legjobb bizonyíték arra, hogy a „nászutas fázis” nem feltétlenül egy rövid időszak. Csak hagyni kell, hogy velünk maradhasson.
