Mert hiába hangzik csábítóan, hogy magam osztom be az időmet, ez nem mindig csak előny. Van, hogy áldás, van, hogy teher. Áldás, amikor egy hétfő délelőtt kávé mellett írok, miközben mások épp egy irodában ülnek, vagy amikor péntek délután egyszerűen lezárom a gépet, mert elég volt. Ugyanakkor teher is, mert a határvonal a munka és a magánélet között sokkal könnyebben elmosódik. Ez a tíz év megtanított arra, hogy az egyensúly nem jön magától: egyrészt meg kell küzdeni érte, másrészt minden egyes nap magamban is tudatosítanom kell, hogy pontosan miért is küzdök.
A hétvégék kellenek
Amikor nincs fix munkaidőd, minden nap egyformának tűnhet. Ugyanolyan könnyen dolgozol szombaton, mint kedden, és ugyanúgy tarthatsz szabadnapot hétfőn, mint vasárnap. Én sokáig így is működtem: alapvetően hétfőtől péntekig dolgoztam, de hétvégén is simán beiktattam egy-egy „apró” feladatot – például gyorsan válaszoltam egy emailre vagy átfutottam egy szöveget. Csakhogy idővel rájöttem, hogy nincs olyan, hogy apró feladat.
Nem az a pár perc a lényeg, amit a munkára szánunk, hanem a tudat, hogy még mindig ott lebeg felettünk egy felelősség.
Olvass még a témában
És ez a felelősség pont ugyanúgy nyomaszt vasárnap este, mint hétfő reggel. Ha ki akarjuk kerülni a kiégést, akkor a hétvége – vagy bármelyik két kijelölt szabadnap – szent és sérthetetlen kell legyen. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. A valódi pihenés nem arról szól, hogy kevesebbet dolgozunk, hanem arról, hogy van időszak, amikor egyáltalán nem gondolunk a munkára, és erre elengedhetetlenül szükségünk is van.
