Nehéz elfogadni, hogy minden teljesen megváltozott
Furcsa. Számomra alig változott valami. Több mint 20 éve dolgozom otthonról, tehát egyáltalán nem újak a körülmények. Bár csak kamerán, de látom az ügyfeleket, így a társadalmi távolodás nem jelent túl nagy problémát. Nincsenek gyerekeim, akiket tanítanom kellene itthonról, vagy akikhez muszáj lenne alkalmazkodnom. Igaz, hogy a férjemmel nem tudunk most eljárni szórakozni, de ez nem egy óriási áldozat a részünkről. Jól kellett lennem, igaz? Akkor mégis miért kínoznak ezek az érzelmek?
Mély szomorúságot érzek, mert elvesztettem a biztonságérzetemet, az irányítást az életem felett, a szabadságomat, számos fizikai kapcsolatot, a kiszámítható jövőt és a pénzügyi biztonságot. Szomorú vagyok, de teljesen máshogy, mint ahogy régen. Máshogy gyászolok.
A múltban már jutott nekem veszteség elég: volt, ami hirtelen jött, másokról pedig tudtam, hogy jönni fognak. A megelőző gyász, mint kifejezés, talán leírhatná azt, amit most érzek: bánom, ami történt és fájdalmat okoz, mindezt már azelőtt, hogy teljes mértékben megtapasztaltam volna a tényleges veszteséget. Kicsit olyan, mintha valamilyen betegséggel küszködnék, és készülnék a végére: lehet, hogy „csak” nagyon rossz lesz, de az is lehet, hogy belehalok.
Olyan sok bizonytalanság van most a világban, és ahogy gondolkozom, szinte mindig a legrosszabb forgatókönyvet képzelem el – ilyen az emberi természet, vagy talán csak az én természetem. Még akkor is, amikor megpróbálok a jó dolgokra koncentrálni és kapcsolatban maradni az evilági örömökkel, mindig ott van a görcs a gyomromban. Olvass még a témában
5 apró szokás, amitől faragatlannak tűnsz
Diétás szénhidrátok, avagy mit lehet fogyókúra alatt is fogyasztani?
Ezt hozza 2026. február 27. a numerológia szerint: minden adott, hogy kibékülj egy számodra fontos személlyel
„Ahhoz, hogy ismerkedj, társaságba kell járni” – Ez a 7 dolog segít, ha elakadtál a társkeresésben
A fejemben tudom, hogy ez az egész átmeneti, de a lelkem mégis szenved a bizonytalanságtól – pontosan ezt, és a rettegést hallom vissza sokszor az ismerőseimtől is, amikor beszélek velük telefonon.
Tagadhatunk: „Ez a vírus nem érint engem!”
Lehetünk dühösek: „Ez a helyzet arra kényszerít, hogy mindent feladjak!”
Alkudozhatunk: „Jó, de ha pár hétig otthon maradok, vége lesz, ugye?”
Lehetünk elkeseredettek: „Fogalmam sincs, meddig fog ez tartani, és mi vár rám…”
Elfogadhatjuk, ami van: „Most ez van, de majd kitalálom, hogyan tudok továbblépni.”
Éppen úgy, ahogy a tényleges gyász öt fő szakaszában, én is ide-oda csapódtam a fázisok között. Ugráltam az alku, a szomorúság és az elfogadás között, de volt egy rövid látogatásom a tagadásban, valamint a haragban is.
