Az emberi természetben van valami nagyon ellentmondásos dolog. Mindig az kell neki, amit nem kaphat meg, vagy legalábbis nem könnyen. Kislány korunktól arra tanítanak bennünket, hogy a fiúknak legyünk elérhetetlenek, mert akkor jobban kellünk majd nekik, de visszamehetünk egészen Ádám és Éváig, akiknek szintén a tiltott gyümölcs volt a legédesebb. Mindig is érdekelt ennek a pszichológiája, ezért szakértőhöz fordultam válaszokért.
NAGY KATALIN
Mentálhigiénés szakember, Szülő-gyerek Coach, Mediátor, Belső-gyermek mentor
„Mindig is természetes volt számomra mások segítése, ezért már elég korán megfogalmazódott bennem, hogy ennek szentelem az életemet. Egyetemi tanulmányaim után számos képzésen részt vettem, mert a lehető legsokoldalúbb módszerekkel szeretném segíteni klienseimet. Az integrál szemlélet áll hozzám legközelebb, mivel hiszem, hogy felnőtt életünk kapcsolódásait, önbecsülésünk minőségét jelentősen befolyásolja származási családunkból, transzgenerációból hozott mintáink.”
Tudom rólad, hogy nagyon sok kiskamasz jár hozzád és talán ez az a kor, ahonnan ez a kérdés eredeztethető. Sok fiatalt érint?
Úgy mondanám, hogy tízből kilenc kliensemet biztosan érint. Nagyon szeretek kamaszokkal dolgozni és úgy gondolom, nagyon hasznos dolog már ebben a korban elkezdeni az önismeretet. Szakemberként is jó érzés hallgatni, ahogy megnyílnak előttem és beengednek a saját kis világukba, aminek természetesen a szerelem a fő mozgatórugója. Érdekes tapasztalnom, hogy mekkora verseny folyik azért, hogy ki kapja meg a suli legjobb csaját és pasiját. Számukra ez még nem komoly érzelmi kérdés, inkább úgy mondanám, ez alapján rangsorolják egymást és sajnos saját magukat is.
Gondolom ebből adódóan kialakulhat egy sor önértékelési probléma is…
Pontosan! Ezekben a helyzetekben a szakember dolga a klienssel együtt feltárni és megértetni a mögöttes tartalmakat, rájönni a probléma gyökerére. Bár én végig ott vagyok mellettük, a kemény munkát ők végzik saját magukon, ami sokszor nagyon fájdalmas felismerésekkel járhat.
A viszonzatlan szerelemmel az a legfőbb probléma, hogy legtöbbször saját magunkat értékeljük le, míg a másikat irreálisan túlértékeljük, ami persze legtöbbször nem tükrözi a valóságot. Nekem ilyenkor elsődleges dolgom a kliensem önértékelését helyretenni és rávezetni arra, hogy vajon miért akarhat valamit ennyire erősen, amit talán soha nem kaphat meg.
Na és miért?
Az ok mindenkinél más, de valami mindig egyezik. Ez pedig a hibás önértékelés. Egy érzelmileg egészséges felnőtt teljesen másképp éli meg az elutasítást, mint az az ember, akinek nem megfelelő az önértékelése, nincs kellő önbizalma. Márpedig egy viszonzatlan szerelem egyet jelent az elutasítással. Ezt is gyerekkorba vezetném vissza. A gyermeknek a szülői szeretet a legfontosabb dolog a világon. Ők az elsődleges refenciaszemélyek, akiknek a szeretetéért bármit megtenne egy gyerek. Egyszerűen így működünk és kész.
Abban az esetben, ha a szülők nem tudták jól szeretni gyermeküket, kielégítve szükségleteit, esetleg megvonták tőle a szeretetet, vagy bizonyos feltételekhez kötötték, a gyermekben könnyen kialakulhat egy erős sóvárgás a szülő szeretetére és elfogadására.
Megszületik a „nem vagyok elég jó” érzés, melyet önismereti munka hiányában felnőttként is tovább hordoz magában. Később pedig ezek a helyzetek benyomhatnak egy olyan gombot az illetőben, mely hatására újra átélhetik az elutasítás, „nem vagyok elég jó” érzését. Gyakorlatilag újra teremtik gyerekkori traumájukat, csak ezúttal a szülői szerepet más tölti be.
Mi a kiút ebből az állapotból?
Észlelni, hogy gyakorlatilag minden egyetlen érzésből, a „nem vagyok elég jó/szerethető/elfogadható”-ból ered, majd megbocsátani a szülőknek, hogy akkor és ott, ők úgy tudtak csak szeretni. Kifejezetten szeretek „belső gyermek” munkát végezni klienseimmel.
Ennek során a felnőtt kliensemet, mint szülőt nevezzük ki és a benne élő szeretethiányos gyermek lesz az, akiről gondoskodnia kell és megadni számára mindazt, amit gyerekként a szüleitől nem kaphatott meg. Akár szituációs gyakorlatokba is beleállítom, ahol egy empatikus környezetben tudja elmondani valós érzéseit. Csodálatos dolgok szoktak ezután történni.
Amikor egy ember már nem mástól várja a szeretetet, önigazolást arra, hogy elég szerethető és értékes, hanem már képes saját maga számára ezt biztosítani, nincs többé sóvárgás a viszonzatlan emberi kapcsolatok után.
Tisztában van az értékeivel és már egy egészséges önképpel képes valódi, szeretetteljes kapcsolódásokra. Láttam már arra is példát, hogy miután valakinek helyére került az önértékelése és lelki békéje, a korábbi viszonzatlan szerelme volt az, aki elsőként észrevette és egyszer csak a semmiből, komoly érdeklődést mutatott irányába.
Akkor elmondhatjuk, hogy mindennek az origója a saját lelki békénk megteremtése?
Így van! Én hiszek abban, hogy mindenkinek más módszer válik be, ezért mindenkit arra bíztatok, hogy bátran keresgéljen, mert általuk sokkal közelebb kerülhetnek önmagukhoz. Ne felejtsük el, hogy a mi feladatunk biztosítani önmagunknak a legtöbb szeretetet, ezt ne mástól várjuk el. Nem a párunk, gyerekünk, barátaink dolga feltétel nélkül szeretni bennünket. Ezt csakis mi tudjuk biztosítani saját magunknak.
Bár joggal mondhatnánk, hogy a szülő dolga is a feltétel nélküli szeretet biztosítása, én mégis azt tapasztalom, hogy a valóságban ez nagyon ritkán adatik meg egy gyerek számára. Azonban felnőtt korban már feleslegesnek tartom a szülők hibáztatását, sőt ezáltal csak áthárítjuk a felelősséget, hiszen felnőttként már mindenki képes önmaga szeretetéről gondoskodni.