2025 nem volt könnyű év. Olyan volt, mint amikor az ember folyamatosan akadálypályán halad: egyet átugrik, kettőbe belebotlik, a harmadiknál megáll levegőt venni, majd megy tovább, mert nincs más választása. Sok volt benne a bizonytalanság, a fáradtság, az újratervezés – és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Mégis, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az év végére visszanézve megengedhetem magamnak, hogy a nehézségekre ne csak veszteségként, hanem tanulásként, sőt lehetőségként tekintsek.
Tudom, hogy nem mindenki él ilyen körülmények között. Nem mindenkinek van mozgástere, ideje, erőforrása arra, hogy az akadályokat „fejlődésként” értelmezze. És vannak is olyan pofonok, amikben nem igazán lehet meglátni a jót. Éppen ezért érzem különösen fontosnak, hogy észrevegyem, milyen kivételezett helyzetben vagyok, és kimondjam: hálás vagyok a saját szerencsémért. Nem azért, mert minden jól alakult, hanem azért, mert volt lehetőségem kapaszkodókat találni. Olvass még a témában
Hálás vagyok a kapcsolatomért
Nem azért, mert magától értetődően könnyű lenne, hanem pontosan azért, mert nem az. Rengeteg munka, türelem, beszélgetés, és sokszor húsbavágóan fájdalmas őszinteség kellett ahhoz, hogy idén eljussunk egy olyan biztonságos fázisba, ahol már nem csak szeretjük egymást, hanem jól is vagyunk együtt. Ahol az első konfliktusnál nem esünk pánikba, hanem tudjuk: elég erősen elköteleződtünk ahhoz, hogy mindketten hajlandóak legyünk dolgozni a megoldáson. A vonzalmon túl megjelent valami sokkal stabilabb: az a tudat, hogy a másik szövetségesünk.
Hálás vagyok a barátnőimért is
Meg tudnám számolni két kézen, hányszor találkoztunk, mégis kerestük egymást. Írtunk, beszéltünk, emlékeztettük egymást arra, hogy fontosak vagyunk. Felnőttként ez már nem magától értetődő, hanem tudatos döntés – és én hálás vagyok, hogy mindannyian meghoztuk.
Hálás vagyok azért is, hogy a lányom idén elkezdte az iskolát
Ez egyszerre volt izgalmas és félelmetes, tele kérdőjelekkel és álmatlan éjszakákkal. Mégis, összességében mély hálát érzek amiatt, hogy a világ egy olyan pontján élünk, ahol megengedhetem magamnak, hogy iskolát válasszak neki. Hogy priorizáljam az oktatását. Hogy nem kérdés, meg fog tanulni írni, olvasni, számolni, és elindulhat azon az úton, amely majd ahhoz a felnőtthöz vezet, akivé válni szeretne. Ez nem alapvetés mindenhol – és ezt nem felejtem el.
Az év egyik legmeghatározóbb élménye azonban egy éjszaka volt, amely örökre belém égett. Mentővel érkeztünk a gyerekkórházba, mert a lányom nem kapott levegőt. Az a tehetetlen félelem, amit akkor éreztem, valószínűleg életem végéig elkísér. Mégis, ebből az éjszakából nemcsak a rettegés maradt meg, hanem a hála is. Hogy tudtunk segítséget kérni. Hogy a hívásra érkezett a mentő. Hogy volt gyógyszer, volt technológia, volt tudás. Hogy néhány percen belül a lányom megkönnyebbülten felsóhajtott, és újra levegőhöz jutott. Szívszorító belegondolni, hogy nem is olyan régen mindez nem lett volna lehetséges – és fájdalmas tudni, hogy ma is vannak helyek, ahol nem az.
Minden nehézség ellenére fontosnak érzem, hogy hálát adjak ezért az évért. A jó pillanatokért, a nevetésekért, a támogatásért, amit kaptam, és azért a munkáért is, amit én magam végeztem el, gyakran csendben, gyakran észrevétlenül. És aminek most érzem a gyümölcsét.
Nem várok könnyű évet. De bízom benne, hogy 2026 is csak olyan kihívásokat hoz, amelyeket – valahogy – le tudok küzdeni. És amelyekért majd visszanézve hálás lehetek.
