De ahogy a járvány lecsengett, egyre több cég kezdte visszarendezni a dolgokat. A baráti körömben volt, aki emiatt inkább felmondott, és olyan helyet keresett, ahol maradhatott a home office-ban. Mások kompromisszumot kötöttek: átmentek egy jobban fizető céghez, de ott cserébe minden nap be kell járniuk az irodába. Ezek a történetek engem is elgondolkodtattak: vajon én mennyiért adnám fel a távmunka kínálta szabadságot?
Az első, zsigeri válaszom az volt: semmiért. Hiszen a függetlenségem az egyik legfontosabb érték számomra. De aztán belegondoltam: biztos, hogy van az a pénz. A kérdés csak az, hogy mennyi.
Szabadúszóként saját magam fizetem az adóimat és a járulékaimat, ami önmagában is jelentős teher. Ha ezeket át is vállalná egy munkáltató, még mindig nem biztos, hogy jobban járnék. Ugyanannyi pénzből kellene gazdálkodnom, csak éppen elveszíteném a mostani szabadságomat: azt, hogy mikor dolgozom, mennyit utazom, milyen közegben végzem a feladataimat, és hogy mikor. Így, összességében úgy érezném, hogy rosszabbul járok. Olvass még a témában
Ahhoz tehát, hogy megérje visszamennem egy irodába, a munkáltatónak nemcsak az anyagi terheimet kellene átvállalnia, hanem éreznem kellene, hogy a kompromisszum valóban kompenzálva van. Magyarán: anyagi szempontból többet kellene kapnom annál, mint amit a szabadúszói lét biztosít. Lényegesen többet.
És szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Akik az elmúlt években megtapasztalták a home office előnyeit, nagyon nehezen engedik el ezt a szabadságot. A munka és a magánélet egészségesebb egyensúlyát, az önálló időbeosztás nyugalmát, azt, hogy a főnökük nem napi nyolc órán át uruk és parancsolójuk, hanem „csak” a munkájuk eredményét várja el. Ez egy reális, sőt, igazságos elvárás.
Éppen ezért úgy gondolom, ha egy munkaadó ennél többet akar – vagyis nemcsak azt, hogy a ránk bízott munka készen legyen, hanem azt is, hogy az ő általa kijelölt helyen és időben legyünk jelen, miközben ez valójában nem szükséges a munka elvégzéséhez –, akkor ez bizony egy luxusigény a részéről. És a luxusnak ára van. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy az emberei bent üljenek az irodában, akkor ezt igenis meg kell fizetnie. Nemcsak az utazási költséget, a drágább ebédet, hanem a munkavállaló szabadságának elvesztését is.
Őszintén bízom benne, hogy ezt más munkavállalók is így látják, és idővel a munkaerőpiac is ehhez igazodik majd. Mert hiszem, hogy a jövő nem az irodai székhez láncolt munka, hanem a rugalmas, bizalomra épülő munkavégzés felé mutat. Én pedig nagyon szeretném, ha minél többen megélhetnék azt a fajta szabadságot és munka-magánélet egyensúlyt, amit én szabadúszóként tapasztalok.
