Fiatalként is nagyon nehéz megélni ezt az egészet, mert az elején még az orvosok is hitetlenkednek, nem vesznek komolyan. Szerencsére én ezt a saját bőrömön nem tapasztaltam, de hallottam már ilyen történetet. Én csak mindig megrökönyödést váltottam ki. Akárhová mentem, mindenkinek volt egy megjegyzése hozzám a korom miatt. Például: „mit keresel te itt, ennyi idősen nem itt kéne lenned!”, vagy „jajj, te szegény kislány/nagylány”.
Na, ezekre aztán se idősnek, se fiatalnak nincs szüksége, Ez volt a másik indok, ami miatt szerettem volna blogot írni. Nem szerettem volna, ha már halottként kezelnek. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy azért, mert valaki rákos, nagyon is tartalmas életet lehet élni a kezelések és vizsgálatok ellenére.
Jártam dolgozni, rengetegszer jártunk moziban, voltunk cirkuszban, planetáriumban, lehettem sminkmodell, agyonvásároltam magam az IKEA-ban, az ország másik felén élő családomat is meglátogattam, voltunk a párom családjánál is, felmentem az esztergomi bazilika kupolájára úgy, hogy borzasztó tériszonyom van… szóval az élet nem állt meg. És ami a legfontosabb: túl lehet élni! Olvass még a témában
A kívülállók nagyon furán kezelik a rákosokat, pedig ők is ugyanolyan emberek. Kicsit túlmisztifikált ez az egész. Leginkább félnek és elzárkóznak tőlük, mert nem tudnak semmit arról, ami történik velük. Csak innen-onnan olvastak vagy hallottak róla, s valószínűleg semmi jót. A legtöbben már temetnek, ahogy megtudják, mi a helyzet. A beavatottak, akik mindenről tudnak, ők sem mindig vannak a helyzet magaslatán: nem tudják, hogyan segítsenek, így udvariasságból bedobják, hogy szólj, ha kell valami.
