Megígértettem vele, hogy nem marad velem csak azért, mert esetleg sajnál, ő pedig megígérte, mert tudta, hogy ez nekem fontos. Még a kezelések kezdete előtt összeköltöztünk, és mindenben maximálisan támogatott.
Az az időszak, ami normális esetben a felhőtlen boldogság, nekünk egészen másról szólt. Mi kezelésekre jártunk, háromhetes ciklusban éltünk.
Velem volt, fogta a kezem, titkárt játszott, telefonált, teát főzött, sírhattam a vállán, én pedig próbáltam viszonozni, amennyire tudtam. Olvass még a témában
Viszont alaposan megismertük egymást, és olyan harmónia, bizalom alakult ki közöttünk, amiről korábban álmodni sem mertem. Persze, aggodalmaskodtam párszor, amikor olyan hangulatban voltam, hogy nem elég neki, amit én nyújtani tudok. Huszonévesek vagyunk, ő egy fiatal, egészséges, jóképű srác, én pedig kopasz és gyenge, ráadásul néha elég nyominak is éreztem magam. Szóval volt pár nagy beszélgetésünk, meg sok kicsi is, de mindig pont került mindennek a végére, nem volt ki nem mondott probléma. Ennek szerintem mindig mindenkinél így kéne lennie. Rengeteg türelemre, kitartásra, elfogadásra és sok kompromisszumra volt szükség, főleg az ő részéről.
