Teljes az, ami hiánytalanul megvan, és amiből nem hiányzik semmilyen alkotóelem, összetevő. Úgy vélem, ez egy meglehetősen passzív állapot, mivel ebből sem elvenni, sem pedig hozzátenni nem lehet. Más a teljesedés, mely folyamatot, folyamatosságot, egy aktív állapotot jelöl, melyben valaki egyénként a teljessé (teljes értékűvé) válásán munkálkodik. Ennek a valamivé/teljessé válásnak a folyamatát öleli fel. (Bár erősen kétséges, hogy ezt az állapotot bárki élete folyamán elérte volna, illetve valaha is elérné, mely után nyugodt szívvel, nem kis büszkeséggel kijelentheti, hogy: neki már nincs hova fejlődnie). A teljesítmény viszont a valaki által elért, megvalósított eredmények adatolását, értékelését, bírálatát jelöli, amit egy megszabott idő alatt és bizonyos normák betartásával el tud érni.
A hideg ráz ettől a szótól: teljesítmény. Mintha egy morózus, árgus tekintetű Ebenezer Scrooge kísérné minden egyes lépésünket. Ha pedig valami nem sikerül, akkor mit sem érnek a korábbi pozitív előjelű értékelések. Az mára múlt. A jelenben kell teljesíteni. Frissíteni. Örökös készenléti állapotban lenni.
„A gyerek hármas matekból…”
Bevillannak a tanulóéveket körbe-mérgező, galád kijelentések rémképei, mint: „a gyerek hármas matekból” és társai. Az ezen summázások okán életre kelő, hosszú éveken át kísértő, vissza-visszatérő rémálmok olyan helyzetekről, melyekben valami nem sikerült. Hogyan is sikerülhetne? Hiszen „a gyerek hármas volt és lesz és marad mindig matekból”. És az adatok, értékelések túllépve saját keretükön már nem a teljesítményt mérik fel, mint, ahogy egy laboratóriumi tudós analizál, adatol. Átlépik az „objektivitás” (ha van ilyen egyáltalán) küszöbét bekúsznak a jellem területére, és ott kezdenek kisebb-nagyobb károkat okozni. Maradandó károkat. Olvass még a témában
Életre szóló keserű érzések eltörölhetetlen nyomait hagyva maguk után. Ilyenkor új, hívatlan szereplők lépnek az értékelt életébe: önbizalomhiány, alacsony önértékelés, stressz, depresszió, önhibáztatás, szorongás, félelem, visszahúzódás stb.
Belém vésődött az egyik olvasmányélményem, melyben a visszaemlékező feljegyzi mindazon személyeket, akik életére, jellemére hatást gyakoroltak. Ebben az elmélkedésben kiemeli, hogy a dédapjának különösen hálás, hiszen neki köszönhetően megvalósulhatott, hogy nem kellett iskolába járnia, hanem a kor legkitűnőbb mestereinek tanítását az otthon kényelmében és biztonságában hallgathatta, sajátíthatta el. És megtanulta: ilyen dolgokban az ember nem garasoskodhat.
Igen ám, mondhatnánk, ám sokak (legtöbbek?) számára nem kivitelezhető a „mesterek” fizetése egy kétségtelenül kényelmes és személyre szabott otthonoktatás formájában. Ezért marad a gyerek iskolába, a szülő munkahelyre való járása, és kinek-kinek a maga területén nyújtott teljesítése, erőfeszítése majd ennek siker(élmény)ként és/vagy kudarcként történő értékelése.
