„A legfontosabb a teljesítmény!” – nyilatkozta a Magyar Labdarúgók Szövetségének egykori elnöke. Ám a kijelentés vagy elvárás manapság már az élet szinte minden területére vonatkoztatható, érvényes. Teljesítmény. Teljesítés. Teljesség.
Teljes az, ami hiánytalanul megvan, és amiből nem hiányzik semmilyen alkotóelem, összetevő. Úgy vélem, ez egy meglehetősen passzív állapot, mivel ebből sem elvenni, sem pedig hozzátenni nem lehet. Más a teljesedés, mely folyamatot, folyamatosságot, egy aktív állapotot jelöl, melyben valaki egyénként a teljessé (teljes értékűvé) válásán munkálkodik. Ennek a valamivé/teljessé válásnak a folyamatát öleli fel. (Bár erősen kétséges, hogy ezt az állapotot bárki élete folyamán elérte volna, illetve valaha is elérné, mely után nyugodt szívvel, nem kis büszkeséggel kijelentheti, hogy: neki már nincs hova fejlődnie). A teljesítmény viszont a valaki által elért, megvalósított eredmények adatolását, értékelését, bírálatát jelöli, amit egy megszabott idő alatt és bizonyos normák betartásával el tud érni.
A hideg ráz ettől a szótól: teljesítmény. Mintha egy morózus, árgus tekintetű Ebenezer Scrooge kísérné minden egyes lépésünket. Ha pedig valami nem sikerül, akkor mit sem érnek a korábbi pozitív előjelű értékelések. Az mára múlt. A jelenben kell teljesíteni. Frissíteni. Örökös készenléti állapotban lenni.
„A gyerek hármas matekból…”
Bevillannak a tanulóéveket körbe-mérgező, galád kijelentések rémképei, mint: „a gyerek hármas matekból” és társai. Az ezen summázások okán életre kelő, hosszú éveken át kísértő, vissza-visszatérő rémálmok olyan helyzetekről, melyekben valami nem sikerült. Hogyan is sikerülhetne? Hiszen „a gyerek hármas volt és lesz és marad mindig matekból”. És az adatok, értékelések túllépve saját keretükön már nem a teljesítményt mérik fel, mint, ahogy egy laboratóriumi tudós analizál, adatol. Átlépik az „objektivitás” (ha van ilyen egyáltalán) küszöbét bekúsznak a jellem területére, és ott kezdenek kisebb-nagyobb károkat okozni. Maradandó károkat.
Életre szóló keserű érzések eltörölhetetlen nyomait hagyva maguk után. Ilyenkor új, hívatlan szereplők lépnek az értékelt életébe: önbizalomhiány, alacsony önértékelés, stressz, depresszió, önhibáztatás, szorongás, félelem, visszahúzódás stb.
Belém vésődött az egyik olvasmányélményem, melyben a visszaemlékező feljegyzi mindazon személyeket, akik életére, jellemére hatást gyakoroltak. Ebben az elmélkedésben kiemeli, hogy a dédapjának különösen hálás, hiszen neki köszönhetően megvalósulhatott, hogy nem kellett iskolába járnia, hanem a kor legkitűnőbb mestereinek tanítását az otthon kényelmében és biztonságában hallgathatta, sajátíthatta el. És megtanulta: ilyen dolgokban az ember nem garasoskodhat.
Igen ám, mondhatnánk, ám sokak (legtöbbek?) számára nem kivitelezhető a „mesterek” fizetése egy kétségtelenül kényelmes és személyre szabott otthonoktatás formájában. Ezért marad a gyerek iskolába, a szülő munkahelyre való járása, és kinek-kinek a maga területén nyújtott teljesítése, erőfeszítése majd ennek siker(élmény)ként és/vagy kudarcként történő értékelése.
A teljesítmény-ember
Egy esszében a homo faber (az eszközkészítő ember), a homo ludens (játszó, játékra kész ember), valamint a gondolkodó ember mellé helyezte az író – a már létező, ám e kategóriákba még be nem sorolt – úgynevezett teljesítmény-embert. Akinek folyamatosan és lehetőleg látványosan bizonyítania, igazolnia kell, hogy mennyit is ér valójában. Figyelemre méltónak, átütőnek, sikeresnek, mi több: élvonalbelinek, cél- és versenytudatosnak kell lennie, hiszen csak ezek segítségével juthat előre a társadalmi ranglétrán.
Tegyük a szívünkre a kezünket, és kérdezzük meg magunktól, hogy mindig, minden körülmények között, minden időben és helyzetben képesek és készek is vagyunk ugyanolyan markánsan, kimagaslóan és eredményesen teljesíteni? Igen? (ez emberfeletti!) Nem? (ez nagyon is emberi!)
Iskolapadban ülő, délutáni órákra, képzésekre, szakkörökre járó gyermekeink élete, programja túlfeszített. Ragyogó szemükben kis művészeket, leendő zseniket vélünk felfedezni, és meglehet: valóban azok, vagy a jövőben azzá válnak. Ám kevés a valószínűsége annak, hogy mindez egy végtelenségig nyújtóztatott elvárásokkal terhes életvitellel valósul meg. Ilyen tempó-elvárás mellett nagyobb eséllyel fognak gyermekeink kiégni, semmint „zsenisedni”. Ismerőseim túlnyomó többsége személygépkocsival közlekedik az iskola-munkahely-bevásárlóközpont hármasa között. Ezek a gyerekek az elkeserítően kevés, vagy egyáltalán semmiféle mozgás mellett órákat ülnek az iskolapadban görnyedve.
Az olvasmányokból eszmélnek fel arra, hogy a helyes mozgás, a játék nem csak a testi, hanem a szellemi és lelki életüket is befolyásolja.
Ugyanakkor a szülők sem mindig tudnak, akarnak, képesek jó példával szolgálni, hiszen kenyérkereső közegükben maguk is túlstrapáltak, agyonterheltek. Hazaérve legszívesebben rögtön ágyba dőlnének. Csak kevesen tudnak, avagy éreznek késztetést arra, hogy a természetben sétálva, friss levegőt szívva, beszélgetetve zárják a napot, családjuk társaságát élvezve.
Senki sem vonja kétségbe azt az állítást, hogy a szülők a lehető legjobbat akarják kihozni a gyerekükből. De vajon mi minősül a legjobbnak? Oly sok mindentől válik függővé a válasz, és a legkevésbé sem vagyunk egyszerű, könnyű helyzetben e tekintetben.