Longyearbyen a Svalbard sarkvidéki szigetcsoportján, az északi szélesség 78. fokán található, a világ legészakibb állandó települése. Félúton Norvégia szárazföldje és az Északi-sark között az itt élő 2 300 lakos megszokta a szélsőségeket.
Nem születnek, nem is halnak meg itt
Longyearbyen egy kis bányászváros, amely lenyűgöző természeti környezete miatt sok turista bakancslistáján szerepel, a mindennapi élet azonban egyáltalán nem egyszerű itt.
A zord időjárási körülmények mindig is próbára tették a helyiek tűrőképességét, és a táj sosem volt veszélytelen: előfordul, hogy egy-egy jegesmedvét is látnak néha a városban vagy annak környékén.
A legmelegebb hónap a július, az átlag hőmérséklet ilyenkor 7 Celsius-fok, a leghidegebb januártól márciusig tart, ilyenkor a hőmérő szinte sosem mutat „melegebbet” -13 foknál. Ja, és ha azt képzeled, hogy el tudnál ücsörögni ilyen időjárásban a kandalló mellett, egy macskával az öledben, felejtsd el a dolgot: a városban tilos macskát tartani, mert azok levadásszák a helyi védett madarakat.
Hogy mennyire extrémek itt a körülmények, jól mutatja, hogy az elterjedt legenda szerint Longyearbyenben illegális meghalni – ez persze nem igaz, mindössze arról van szó, hogy a városban nincs temetkezési lehetőség, az állandóan fagyott, sziklás talaj ezt egyszerűen nem tenné lehetővé, illetve nem tudnának lebomlani benne a testek, ezért a súlyos betegeket többnyire Oslóba repítik utolsó napjaikra, és igen ritka, hogy valakit ténylegesen a városban érjen a halál.
Szintén elképzelhetetlen az is, hogy valaki Longyearbyenben szülessen: a várandós nőknek a terminusuk előtt 3 héttel a szárazföldre kell utazniuk, és ott világra hozniuk a gyermeküket, mert a szigeten nincsenek meg a körülmények, hogy egy vajúdás alatti esetleges vészhelyzetet kezelni tudjanak.
bublik_polina/depositphotos.com
Fenyegető klímavész
A helyiek élete 2015 decemberében még nehezebbé vált, amikor az egyébként sem túl biztonságos és lakályos városban egy lezúduló lavina 11 otthont megsemmisített és további 12-ben komoly károkat okozott. Alig egy évvel később, 2017 februárjában egy újabb lavina 6 másik otthont tett lakhatatlanná.
A klímaváltozás következtében egyre gyakoribbá váló lavinák miatt mostanra nagyon nehézzé vált biztonságos helyet találni itt, pedig a leomlott házak helyére újakat kellett építeni.
A városvezetésnek gyakorlatilag újra kellett gondolni az egész város alaprajzát és felépítését, az újonnan épülő épületeket pedig a megváltozott klímahelyzet, és az ennek következtében megváltozó talajszerkezet miatt már nem a hagyományos építési eljárással, fa alapokra, hanem acélszerkezetekre építették.
Hogy miért maradnak itt mégis az emberek? Egyrészt minden bizonnyal szerepet játszik benne a lenyűgöző természeti környezet: Svalbardot évente 30 ezer turista keresi fel, akiket a túrázásra csábító hegyek, a hihetetlen vadvilág és a tengeren csillogó fények csábítanak ide.
Ugyanakkor a városvezetés szerint az évtizedek során, a nehéz körülmények által összekovácsolt közösség is fontos szerepet játszik abban, hogy az emberek maradni akarnak: bár a környezet sokszor zord és veszélyes is lehet, a helyiek ragaszkodnak egymáshoz és segítenek egymásnak, azokat például, akiknek a házát elsodorta a lavina, szomszédok, ismerősök fogadták be, és megosztották velük az otthonaikat, amíg az új, biztonságos házak felépültek.
A szomszédi viszonyok tehát szívet melengetőek, a táj viszont fagyos – te laknál itt a zord időjárás ellenére, vagy elképzelni sem tudod, mi vonz valakit ilyen extrém körülmények közé?