Teljesen mindegy, hogyan telt a napunk kettesben töltött része a kisfiammal – együtt fociztunk, kavicsokat dobáltuk a vízbe vagy csak egyszerűen bámultuk a markolót –, amint hazaér az apukája, az én szórakoztató funkcióm mintegy megszűnik létezni, és onnantól csakis ő a sztár.
Apu pelenkáz, apu fürdet, apu kapja a puszit, még mondja is a maga kis nyelvén, hogy „anya nem, apa”! Mondhatnám, hogy néha rosszulesik, de igazából nagyon is jó érzés látni, hogy ilyen nagy a szerelem közöttük – na meg persze amíg ők ketten elvannak, végre jut idő a lányos dolgokra, vagyis magamra is.
