A múlt században tevékenykedő svájci pszichológus, Jean Piaget volt az első, aki gyermekeket, köztük testvéreket vizsgált játék közben, eredményei pedig nagy hatással voltak az intelligenciakutatásra. A szakember persze nem csak a klinikán végezte kutatásait, saját gyermekeit is állandó megfigyelés alatt tartotta, nem ritkán egyszerű tudományos és etikai problémák elé állította őket, a válaszaikat pedig gondosan lejegyzetelte.
Rájött, hogy a gyermek körülbelül 7 éves korig az erkölcsi irányelveket épp olyan stabilan értelmezik, mint a fizikai törvényeket. Ha feldobom a labdát, leesik, ha valaki csal a játékban, azt meg kell büntetni. Számos kiskori testvérkonfliktust okoz, hogy a gyerekek mind azt gondolják, az ő igazságuk az egyetlen igazság és mindenki másnak ehhez kell alkalmazkodnia. Ha ez mégsem történik meg, akkor ez egy olyan erős feszültséget okoz bennük, amit ösztönösen le akarnak vezetni, s ki máson, mint az éppen mellettük lévő gyermeken. A szülők itt hajlamosak erőteljesen beavatkozni, a lefektetett szabályok mentén igazságot tenni, ami többé-kevésbé sikerülhet is, de a feszültség ilyenkor megmarad a gyermekben. Sőt, tovább növekedhet, ha nem az ő érdekeinek megfelelően történt a szülői igazságszolgáltatás.
Feltehetjük itt a kérdést, hogy mi a rosszabb, ha hagyjuk, hogy a gyerekek vitatkozzanak egymással, vagy ha beavatkozunk és a fent említett feszültséget erősítjük a gyermekben? Olvass még a témában
A kicsik közti konfliktusoknak több haszna van, mint gondolnánk. Egyik, hogy a visszautasított játékajánlat révén a gyermeknek fejlődik a rábeszélőkészsége, vagy ha kizárják egy csoportból, akkor megtanulja a belépéshez szükséges viselkedési stratégiákat. Szükségük van rá, hogy ellenségeskedő társakkal játszanak együtt, mert úgy fejlődik a társas képességeik repertoárja. Ha a szülő ezektől megpróbálja megóvni a gyermekét, akkor ezek a lehetőségek elvesznek.
