Az én anyám mindig csípősen megjegyezte, ha – szerinte – volt rajtam egy kis felesleg. Emlékszem, hogy a gimit szinte végig korgó gyomorral jártam végig, pedig nem is voltam kövér. A fiatalkori fotóimat visszanézve csak ámulok, milyen jó alakom volt és ma már felfoghatatlan számomra, hogy akkoriban (is) mennyire elégedetlen voltam a testemmel.
Ha most néznék ki úgy, mint akkor, szupermodellnek érezném magam.
A szülés, szoptatás után, illetve a mindennapok realitása miatt tisztában vagyok vele, hogy azt a formámat már sosem fogom elérni. Bennem van a kétely, hogy mi van akkor, ha húsz év múlva meg a mostani fotóimat fogom ugyanilyen hitetlenkedéssel nézni és azon ámulni, hogy miért utáltam a testem, mikor még szülés után évekkel is ilyen jól néztem ki? Olvass még a témában
Nem magától értetődő az elfogadás
A test-pozitivitás és a plus size modellek növekvő népszerűsége ellenére a diéta-kultúra köszöni szépen, sajnos él és virul. Egyre több fiatal lánynak vannak étkezési zavarai és önértékelési zavaraik kihatnak mentális egészségükre is. Nem szeretném, hogy a lányom már a középiskolában éheztesse magát és azt sem, hogy lelkiismeretfurdalása legyen, miközben süteményt eszik.