Mint szülő, az elmúlt év volt számomra a legnehezebb és ez a testemen is meglátszik, mégis igyekszem példát mutatni a lányomnak.
Jó pár kiló felszaladt rám tavaly és nem magyarázkodásként, de a home office és az online oktatás miatt nem tudtam annyit mozogni, amennyit szerettem – és kellett – volna. A stresszt és az unalmat volt, hogy komfort-evéssel vezettem le, illetve bevallom, borból is többet fogyasztottam, mint szoktam. Tudom, hogy ezek a nem túl egészséges választások mind az én döntéseim voltak. A lelki békém – és mentális egészségem – fontosabb volt, hiszen olykor túlélőmódban léteztem.
Mikor beköszöntött a jó idő, a fürdőruháimat a szokásosnál is nagyobb sóhajjal pakoltam ki a szekrény mélyéről. Némán pánikoltam, hogy strandon nem lesz rajtam bő kardigán, ami jótékonyan eltakarja az elmúlt egy év káros szokásainak árulkodó nyomát. Mindezt hatéves lányom az első sorból nézte végig, ezért úgy döntöttem, idén nem én leszek az az anyuka, aki megállapítja, milyen kövér és az árnyékban takargatja magát, amíg a gyerekek a vízben játszanak.
Azt szeretném, hogy a lányom boldog, önbizalommal teli nő legyen, hogy szeresse testét, de hogy várhatom ezt el tőle, ha én sem szeretem a sajátomat?
Emlékszem, milyen nehéz időszak volt, mikor a testem tiniként elkezdett nőiesedni és nem tudtam mit kezdeni a domborulataimmal. Ráadásul a mai fiataloknak pedig még nehezebb a dolga azzal kapcsolatban, hogy elfogadják magukat. A gyerekek szinte mindent tőlünk, szülőktől tanulnak, a mi hatásunk nagyban felelős egész világnézetükért. Ezért is rettentően fontos, hogy ne azt lássák, hogy az anyjuk utálja, ahogy kinéz.
Az én anyám mindig csípősen megjegyezte, ha – szerinte – volt rajtam egy kis felesleg. Emlékszem, hogy a gimit szinte végig korgó gyomorral jártam végig, pedig nem is voltam kövér. A fiatalkori fotóimat visszanézve csak ámulok, milyen jó alakom volt és ma már felfoghatatlan számomra, hogy akkoriban (is) mennyire elégedetlen voltam a testemmel.
Ha most néznék ki úgy, mint akkor, szupermodellnek érezném magam.
A szülés, szoptatás után, illetve a mindennapok realitása miatt tisztában vagyok vele, hogy azt a formámat már sosem fogom elérni. Bennem van a kétely, hogy mi van akkor, ha húsz év múlva meg a mostani fotóimat fogom ugyanilyen hitetlenkedéssel nézni és azon ámulni, hogy miért utáltam a testem, mikor még szülés után évekkel is ilyen jól néztem ki?
Nem magától értetődő az elfogadás
A test-pozitivitás és a plus size modellek növekvő népszerűsége ellenére a diéta-kultúra köszöni szépen, sajnos él és virul. Egyre több fiatal lánynak vannak étkezési zavarai és önértékelési zavaraik kihatnak mentális egészségükre is. Nem szeretném, hogy a lányom már a középiskolában éheztesse magát és azt sem, hogy lelkiismeretfurdalása legyen, miközben süteményt eszik.
Én sosem fogok negatív megjegyzést tenni az alakjára és ezentúl a sajátomra sem: úgy döntöttem, inkább példát mutatok neki, igen, akár úgy is, hogy a karantén-kilók ott éktelenkednek rajtam.
És ezt azzal kezdtem, hogy felpróbáltam a bikinimet. A tükörbe nézve arra gondoltam, hogy szeretem a testem, hiszen megajándékozott a lányommal. Kihúztam magam és konstatáltam, hogy így egészen vállalhatóan „lapos” a hasam.
Lehet, hogy az elmúlt két év nem az egészséges étkezésről és sportról szólt, de túléltem, túl vagyok rajta. Itt az ideje, hogy megháláljam a testemnek azzal, hogy jobban odafigyelek rá. Lesznek még pillanatok, amikor úgy érzem, többet is tehetnék, de az első lépés az elhatározás és az már megvan bennem, a lányomért. Az motivál, hogyha azt látja, hogy az anyja szereti a testét, akkor ő is szeretni fogja az övét.