Ha szeretjük egymást, miért nem megy?
34 éves voltam már, amikor olyan élethelyzetbe kerültem, hogy elkerülhetetlenné vált a foglalkozás a saját, belső önképemmel és azzal, hogy mit is várok pontosan egy kapcsolattól.
Egy új és nagyon intenzív szerelemben voltam, ahol az érzelmeink valódisága senki számára nem volt kérdés, valamiért azonban mégis nagyon gyakoriak voltak a konfliktusok. Olyan érzés volt, mintha egy hullámvasúton ültünk volna, ahol az egyik napon a legmélyebb és legőszintébb szerelmet éljük meg, a másik nap pedig a pokol olyan bugyraiba merülünk alá, aminek addig a létezéséről sem tudtunk.
A sokadik ilyen érzelmi hullámvölgy után eldöntöttük, hogy ez így nem mehet tovább. Mindketten biztosan tudtuk, hogy a jelenlegi kapcsolatunk egyikünk mentális egészségének sem tesz jót, és hogy ez az állapot nem fenntartható. Be kellett látnunk, hogy ha a dolgok nem változnak, bármennyire szeretjük is egymást, jobb, ha külön utakon folytatjuk. És azt is, hogy a változásra az egyetlen esélyünk az, ha aktívan teszünk önmagunk és egymás mélyebb megértéséért. Ekkoriban kezdtem el olvasni egy könyvet a kötődési mintázatokról. Olvass még a témában
TESZT: Mennyire anyáskodsz a párod felett? A válaszaidból kiderül
„Nem tudok a férjem előtt pukizni”. Tabuk egy párkapcsolatban
„Soha ne mondd ki, hogy szereted.” – 10 tiltott dolog, ha meg akarod őrizni a méltóságod a ‘situationship’-ben
„Álmatlanságban szenvedek és ő direkt felébresztett.” Mit tesz veled a nárcisztikus partner?
Gyerekkori mintáink felnőtt életünket is meghatározzák
A négy kötődési típus a pszichológia egyik alapvető elmélete. Azt írja le, hogyan alakítunk ki és tartunk fenn kapcsolatokat másokkal, különösen a gyerekkori tapasztalatok alapján.
Ez alapján négy kötődési típusba sorolhatóak az emberek:
- A biztonságos kötődés azokra jellemző, akik könnyen bíznak másokban, képesek intim kapcsolatok kialakítására, és jól kezelik a közelséget és a függetlenséget is. Gyerekkorukban stabil érzelmi támogatást kaptak gondozóiktól, ezért most nem okoz számukra a társas kapcsolatok kialakítása. Nincs is folyton szükségük arra, hogy valaki megerősítse az énképüket, vagy folyamatosan biztosítsa őket a szeretetükről.
- Az elkerülő kötődési stílussal rendelkező emberek nehezen nyílnak meg mások előtt, tartózkodóak és függetlenségre törekednek. Gyerekként azt tapasztalták, hogy az érzelmi közelség nem mindig biztonságos.
- A szorongó kötődés csoportjába tartozók hajlamosak a bizonytalanságra és az intenzív érzelmi hullámzásokra a kapcsolatokban. Általában erős visszacsatolásra van szükségük, és gyakran félnek attól, hogy elhagyják őket.
- A dezorganizált (bizonytalan) kötődési típusú ember a szorongó és elkerülő kötődési mintázatok keveréke. Az ilyen emberek számára a közelség és a távolság is egyaránt ijesztő lehet, mert gyerekként ellentmondásos vagy traumatikus tapasztalatokat éltek át gondozóik részéről.
Tűz és víz
Kicsit részletesebben olvasva a kötődési mintákról gyorsan egyértelművé vált, hogy én egyértelműen szorongó vagyok. A felszíni önbizalom ellenére a lelkem mélyén folyton rettegek attól, hogy nem vagyok elég, hogy jön valaki, aki nálam szebb, okosabb vagy viccesebb, vagy hogy egyszerűen csak unalmassá válok.
Hogy ezt a félelmemet elcsitítsam, a partneremtől folyamatos megerősítésre van szükségem. Ha ez nem történik meg, nagyon gyorsan elkezdek bizonyítékokat és jeleket látni mindenben arra vonatkozóan, hogy a másik szerelme már kihunyóban van.
A párom ezzel ellentétben elkerülő kötődő. Ha egyszer kialakítja az érzelmi mélységet, erős és stabil szerelmet érez, azonban nagyon erősen szüksége van a személyes terére. Minden, sokak számára természetesnek ható következő kapcsolati lépcsőfokot belső vívódás előz meg nála, és sokszor megijeszti az érzelmi elköteleződéssel járó felelősség.
A könyv, amit olvastam, egy fejezetében kitért arra is, hogyan működnek egymással a különböző kötődési minták. Nem meglepő módon a szorongó és elkerülő kötődők kapcsolatát látta legborúsabban a könyv, hiszen ezek az emberek rendkívül máshogy működnek.
Míg az egyik a bezárkózásban az elutasítást látja, és kétségbeesetten keresi a megerősítést az ilyen helyzetekben, a másik ilyenkor még terhesebbnek érzi a rá nehezedő nyomást, és csak még távolabb tolja a partnerét.
Ez a két ember megtanulhat együtt, partnerként létezni, de ehhez nagyon sok munkára van szükségük – írta a könyv. És általában hamarabb feladják, minthogy a munka végére érnének – szólt a baljós prófécia.
Pokolra kell annak menni…
Több mint két éve már, hogy először párterápiára mentünk, és azt hiszem, mostanra kijelenthetem: a munka nagy részén túl vagyunk. Legalábbis eltérő kötődési mintáink ellenére sikerült egy stabil és egészséges kapcsolatot kialakítanunk.
Segített, hogy a kezdetektől mindketten csökönyösen, megszállottan hittünk ebben a szerelemben, és bár a munka rengetegszer fájdalmas volt, és sokszor kerültünk közel ahhoz, hogy feladjuk, mégsem tettük.
Ehelyett rengeteget dolgoztunk azon, hogy megértsük a másik és a saját igényeinket is. Idővel megtanultam felismerni, hogy mik azok a helyzetek, amikor a páromnak a támogatásomra van szüksége, és mik azok, amikor azzal segítek neki a legtöbbet, ha hagyom, hogy kicsit egyedül legyen. Ő is megértette, hogy mely pillanatokban van valóban szükségem van arra, hogy megerősítsen az érzelmeiben, mert például éppen egy nehezebb munkahelyi feladat vár rám, vagy csak többet szorongok valami miatt. Egy félig-meddig viccnek indult beszélgetés végeredménye lett, hogy kitaláltunk egy kódszót arra, amikor érzelmi spirálba kerülök. Ilyenkor elég ezt kimondanom, és a partnerem tudja, hogy most rám kell helyeznie a fókuszt, mert szükségem van a támogatására.
Nekem is nagyon sok belső munkám van abban, hogy az énképemet ne tegyem másoktól függővé – ahogyan neki is abban, hogy apró, de határozott lépésekben haladjunk a teljes elköteleződés felé.
Sokat segített az is, hogy mindketten elkezdtük világosan és őszintén kommunikálni az igényeinket. Ehhez a másik egy olyan közeget teremtett, ahol úgy érezhettük, nyugodtan és biztonságban beszélhetünk ezekről az igényekről. Részemről az egyik legfontosabb ilyen igény az volt, hogy a munka és a mindennapi feladatok mellett is kezeljük prioritásként azt, hogy minden héten töltsünk együtt minőségi időt, legyen az egy kirándulás, közös főzés, vagy egy kiállítás felkeresése.
Nem mondom, hogy soha nincsenek már konfliktusaink, vagy hogy ne néznénk néha úgy a másikra, mint egy ufóra, hiszen az, ahogyan a kapcsolatokról vagy az érzelmi közelségről gondolkodunk, néha nagyon különböző tud lenni. Azt hiszem azonban, hogy sikerült félúton találkoznunk. És mire a közös pontra eljutottunk, mindketten nagyon sokat tanultunk magunkról, egymásról, és arról, hogy nem mindig minden úgy van, ahogyan azt a saját fejünkben elképzeljük.
Kilépni a saját valóságomból, dolgozni magamon és jobban megérteni egy másik embert legalább olyan izgalmas utazás, mint a szerelem maga. És ha nem is olyan könnyű ez az út – megérte.