150 éve született az az ember, akinek plakátjai mindenkit magával ragadnak. Lendületükkel, profizmusukkal, és sajátos bájukkal. Mi lehet eme plakátok titka? Az, hogy a „megfelelő pillanatot” kapták el a cél érdekében, és a megfelelő technikával vitték mindezt papírra… Ehhez pedig kellett egy érdekes, apró ember, aki igen nagy hendikeppel indult az életnek: Henri de Toulouse-Lautrec.
Apró ember, nagy lélek – és nagy tehetség
A plakátművészet egy dolog, a festészet pedig egy másik dolog. Toulouse-Lautrec számára a plakátművészet hozta meg az elismerést, ám igen jó festő is volt. Olyan témákat festett meg, melyekhez pimaszság, lényeglátás kellett. És kék vér, meg egy „mókásan apró” testalkat, hiszen így csak bohémnak, különc kis lázadónak gondolták őt.
Ám emellett tehetséges volt, olyan, akinek sajátos világlátása, véleménye volt… a romlottságot, a városi élet nihilizmusát, de leginkább ebben a mételyben rejlő szépséget, ezen emberek groteszk életérzését mutatta meg. Egy ember volt, akit nem lehet véresen komolyan venni, így átcsúszott a társadalom „cenzúráján”.
A csodás szecesszió és a plakátok
A plakát a nagyvárosi életforma egy szelete, egy társadalmi tükör, a város olvasztótégelyének keresztmetszete. A láttatást művészien, lényegre törően, légiesen és lendületesen teszi, sallangok nélkül, letisztultan.
Lelkének lendülete találkozott a szecesszió lendületes, részletekben gazdag szépségével. Így plakátjai egyértelműek, közérthetőek, szemnek szépek lettek.
Még most is vissza-vissza térnek ezek a csodás művek, dekorációként. Ezek a plakátok a mai napig „versenyképesek”, ahogy annak idején is azok voltak – művészi küllemük, összeszedettségük miatt.
Toulouse-Lautrec szemszöge
Mindent megélt, amit abban a korban, az ő hendikepjével meglehetett… sőt, még többet is. Ám a nihilizmus távolt állt tőle. Élményeit, életérzéseit megfestette, így nekünk, a jövőnek kaput nyitott a múltra, melyen át megláthatjuk a kor szépségét és szenvedéseit, mélységeit és magasságait, a pezsgést, de a lélek halálát is.
Loutrec mindössze 36 évet élt, tehát kevés ideje volt alkotni, mégis minden fontos dolgot megfestett – talán lelke könnyebbségéért, talán nekünk, az utókornak. Alkalma volt látni és láttatni a valós életet, például életének volt olyan szakasza, melyben beköltözött egy bordélyházba.
Miért lett a legkisebb nagy?
Pont úgy, mint képei, ő maga, külleme is groteszk volt – szülei unokatestvérek voltak, nagy szerepet játszott a genetika is, hiszen mindketten hordozták azt a hibás gént, mely a tömött csontúság betegségéért felelős. Csontjai törékennyé váltak, termete apró maradt, kutacsai nem forrtak össze rendesen. A betegség tünetei kamaszkorában érték utol.
Ekkor derült ki a probléma és ennek hatására apja már nem foglalkozott vele. Anyjával ezáltal egy igen bensőséges viszony alakult ki. Lautrec felnőtt korában komoly alkoholfüggőséggel küzdött, emellett igen gazdag szexuális életet élt, aminek kapcsán szifiliszes lett.