Ki az önzőbb: aki több gyereket vállal, vagy aki egyet sem?

A legtöbb embernek egyenest az jut eszébe azokról a nőkről, akik nem vállalnak gyermeket, hogy túlságosan is önzőek. Önzőek feláldozni a testüket, a szépségüket, de leginkább az idejüket, a praktikusnak és felhőtlennek mondható jövőképüket. Így aztán egyből meggyőzik magukat, hogy az ilyen nő nem is való anyának, jobban teszi, ha tényleg nem vállal gyereket.

Kár lenne tagadni, sokan valóban azért nem szeretnének családot alapítani, mert imádják az életvitelüket, hogy más területeken teljesen kiteljesedhetnek, és hogy önálló entitások, akik kedvük szerint alakítják a sorsukat – egyszerűen nem kell alkalmazkodniuk senkihez.

Ez egyesek számára már önmagában is önzőség, de tényleg az ismerni és szeretni önmagunkat? Az életünket úgy, ahogy van? Attól, hogy valaki nem szeretne gyermeket, még vállalhat felelősséget bőségesen: gondozhatja a szüleit, örökbe fogadhat egy kiskutyát, komoly kapcsolatot folytathat valakivel, és akár önkéntes munkát is vállalhat.

Nyilván szó sincs erről, anyának lenni az egyik legönzetlenebb dolog a világon. Mindig csak adni: időt, energiát, pénzt, türelmet. Nem beszélve az erőn felüli kitartásról, az alváshiányról, sokszor szépségünk és úgy általában saját magunk beáldozásáról.

Aki anya, az jó időre háttérbe szorul, ugyanis valaki más kerül előtérbe, másnak a boldogsága, életének elindítása lesz a legfontosabb.

Márpedig arra használjuk az önzetlen szót, aki magával nem foglalkozik, hanem másoknak adja azt, amit csak tud, igaz? Ez a megállapítás helyes, de gyakran elfelejtjük, hogy az igazi önzetlenség az, amikor semmit sem kapunk, vagy várunk azért cserébe, mert adunk valamit. Ez egyáltalán nem jellemző az anyaságra. Számítanak ránk a gyermekeink, de mi is számítunk rájuk. Ha aktuálisan mással nem is, azzal egész biztosan, hogy viszontszeretnek minket.

De a legtöbb szülő elvárja azt is, hogy majd szót fogadnak, és nem mindig panaszra megyünk be az óvodába, vagy az iskolába. Hogy jó jegyeket hoznak, vagy legalább találnak olyasvalamit maguknak, amit örömmel és kitartással végeznek. Az ő boldogságuk a mi boldogságunk, az ő szomorúságuk a mi szomorúságunk is – ez egyszerre teher és áldás, ami egész életen át tart.