Véleménycikk: Schuszter Borka
Egészen pontosan emlékszem a pillanatra. A lányom körülbelül fél éves lehetett, épp az altatás finom, bizonytalan határán egyensúlyoztunk, amikor az utcáról hirtelen felharsant egy sziréna. Összerezzent, sírni kezdett. Felvettem, magamhoz húztam, és néhány perc alatt megnyugodott. A karomban elernyedt, majd lassan, mélyeket szuszogva, a kis arcát a karomhoz nyomva elaludt.
Ott feküdtem mellette az ágyban, néztem, ahogy lélegzik, és hirtelen belém hasított a felismerés: én jelentem neki a biztonságot. Én vagyok az a pont a világban, amihez vissza lehet térni, ahol minden rendben lesz. És ez nem teherként nehezedett rám, hanem valami egészen mély, meleg érzésként. Micsoda kiváltság ez!
Aztán, szinte egyik pillanatról a másikra, valami átbillent. Mintha egy régi, gondosan lezárt ajtó hirtelen kivágódott volna a lelkemben. Olyan emlékek, érzések, félelmek törtek fel, amiket addig évekig, talán évtizedekig ügyesen a helyükön tartottam. Azok a gyerekkori tapasztalatok, amiket mindig relativizáltam – hogy „nem volt az olyan nagy dolog”, meg „másnak sokkal rosszabb volt” – hirtelen elvesztették ezt puha, kipárnázott réteget, amivel tompítottam őket. Ott voltak nyersen, megkérdőjelezhetetlenül. Olvass még a témában
És a legerősebb gondolat az volt: ezt én soha nem hagynám, hogy vele megtörténjen. Ez a mondat egyszerre volt védelmező és vádló. Nemcsak a jelenre vonatkozott, hanem a múltra is. Hiszen ha nem engedném, hogy a gyerekemmel megtörténjen mindez – akkor az sincs rendben, hogy megtörtént azzal a gyerekkel, aki én magam voltam.
Később, amikor pszichológushoz fordultam ezzel az élménnyel, ő szinte azonnal megnyugtatott: ez nagyon gyakori. Sokan akkor kezdenek el igazán szembenézni a feldolgozatlan gyerekkori traumáikkal, amikor ők maguk is szülővé válnak.
Elsőre furcsának tűnik, hiszen ilyenkor minden figyelmünk az új életre irányul. De valójában éppen ez az, ami felszínre hozza a régit. Egy kisbaba teljes kiszolgáltatottsága, az a fajta feltétlen bizalom, amivel felénk fordul, óhatatlanul tükröt tart.
Nemcsak azt látjuk meg benne, hogy mire van szüksége, hanem azt is, hogy nekünk mire lett volna szükségünk.
Amikor anyává válunk, a saját gyermeki énünkkel is találkozunk
Mert amikor egy síró csecsemőt ringatunk, amikor megnyugtatjuk, amikor válaszolunk a jelzéseire, akkor valójában egy belső összehasonlítás is zajlik bennünk. Tudattalanul is. Mit kaptam én ilyenkor? Volt-e, aki felvett? Volt-e, aki észrevett? Volt-e, aki biztonságot adott?
Az anyává válás ebben az értelemben nemcsak egy új szerep felvétele, hanem egy visszautazás is. Újra találkozunk a saját gyerekkori énünkkel, csak most már felnőtt szemmel nézünk rá. És ez a nézőpontváltás sokszor kegyetlenül őszinte.
Ami addig „normálisnak” tűnt, az hirtelen kérdésessé válik. Ami belefért, az már nem fér bele. És amit a saját gyerekünkkel nem engednénk meg, rájövünk, hogy velünk sem lett volna szabad megtörténnie.
Ez azonban nemcsak fájdalmas, hanem valahol felszabadító is. Mert amíg valamit nem nevezünk nevén, addig nehéz bármit is kezdeni vele. De ha egyszer kimondjuk – akár csak magunknak –, hogy ez nem volt rendben, akkor már van mihez viszonyítani. Akkor már lehet másképp csinálni.
Egy kisgyermek érkezése önmagában is hatalmas kihívás. Alváshiány, folyamatos készenlét, új felelősségek. Könnyű lenne azt mondani, hogy ilyenkor nincs „idő” a saját múltunkkal foglalkozni. De a valóság az, hogy ilyenkor kopogtat a leghangosabban.
És talán nem véletlenül. Mert bár ijesztő szembenézni ezekkel a régi sebekkel, egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy ne adjuk tovább automatikusan azt, amit mi kaptunk. Hogy tudatosabban, érzékenyebben legyünk szülők. És közben, talán először igazán, saját magunkra is vigyázni kezdjünk.
Nem kell egyedül csinálni. Sőt, sokszor nem is lehet. Segítséget kérni nem gyengeség, hanem felelősség – magunkkal és a gyerekünkkel szemben is.
És talán ez az anyaság egyik legkevésbé romantikus, mégis legfontosabb ajándéka: hogy nemcsak egy új életet kísérünk végig, hanem közben a saját történetünket is újraírhatjuk.
