„Kis igények-boldog élet” – hangoztatta mindig, s valóban, kevéssel is beérte: örömmel fogadta a sarki boltostól a kidobásra ítélt szikkad zsömléket, felvágott-végeket; boldogan cipelte haza az előtte gondosan összekötözött hullámpapír-göngyölegeket; vagy a lakótelepi ruhagyűjtő mellé kizsákolt ruhaneműt. A cigi és az alkohol nem szegődött társául, mint más hozzá hasonlónak, mégis sokan undorodva fordultak el tőle. Pedig egykoron – valamikor a válása előtt ő is „rendes, dolgos” ember volt- rendes fizetéssel, álmokkal, tervekkel -, de a családtól való elszakadás után képtelen volt talpra állni. Nem volt miért, nem volt kiért.
Sokan adják fel a küzdelmet egy-egy nagyobb csalódás után, kitéve magukat ezzel az utcára kerülés minden veszélyének. Feladják, önmagukért nem tudnak, nem akarnak cselekedni – hagyják, hogy sodorja őket az ár egyre mélyebbre és mélyebbre. Tekintetükben ott ül a tehetetlen szomorúság, ami álmaikat végérvényesen elássa egy életre. Hajlék nélkül – nincs perspektíva, nincs tervezés, nincs jövő, csak a MA pillanatai vannak, olcsó kis örömforrások, ordító emberi szükségletek, s a beletörődés: „Nekem ennyi jutott”
Nehéz életút, szomorú sors.
Sorstalanul – Napi 1perces
Szerette a szombati napokat, a lármás, nyüzsgő, már-már pulzáló tömeget a városban, azt, amikor özönlöttek az emberek a piactérre…
