A kultúrember ismertetőjele, hogy imádja a kultúrát, és annak minden megnyilvánulását – olvastam a minap valahol.
Előszeretettel jár színházba, moziba, fesztiválra, kiállításra, megnyitóra, hangversenyre, és könnyűzenei koncertre… a lényeg, hogy kiragadja önmagát a hétköznapokból. Persze, ez nem minden esetben sikerül tökéletesen – tekintve emberi szükségleteink sürgető voltát –, így minduntalan kénytelen szembesülni a való világ árny(ékszék) oldalaival, mint ahogy én legutóbb a múzeumlátogatásunk során.
Az impozáns épületben minden ragyog a tisztaságtól: szinte enni lehetne a padlóról, csillog-villog az üvegfelület, egyetlen porszem sem táncol a levegőben. Természetesnek vélem, hogy a mellékhelyiség sem von kifogásolnivalót maga után. Odaérve viszont kezd gyanússá válni valami. A bejárati ajtón méretes felirat fogad: „ A kulcsot kérje a teremőrtől!” Szuper.
Fültől fülig vörösödve, de elkérem. Kinyitom az ajtót, belépek. Orrfacsaró illat fogad. Nem. Nem az. Valami olcsó légfrissítő terjeng töményen, olyan, ami percek alatt beleivódik még a bőrödbe is, és ha nem vigyázol, behatol a tüdőd léghólyagocskáiba, órákra szagos leheletet biztosítva. A falról újabb felirat visít piros betűivel a képembe:
HASZNÁLAT UTÁN A WC LEHÚZÁSA KÖTELEZŐ
Azt hittem, az ilyesmire nem kell felhívni a figyelmet. Benyitok az első fülkébe. De. Fel kell hívni.
A kultúrember ismertetőjele, hogy imádja a kultúrát – csak sajnos egyesek nem tanultak illemhelyi illemet.
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!