A gyerekek az udvaron játszanak, mi meg a verandáról nézzük őket egy pohár borral a kezünkben, és örülünk, hogy együtt vagyunk, hogy megoszthatjuk ezt az élményt.
Őszintén hiszem, hogy életem végén ezekre a hétvégékre emlékszem majd vissza a legszívesebben, mert az igazi nyári emlékek nem a nagy dolgokból születnek. Sokkal inkább abból, amikor a gyerekek megtanulnak fűszállal fütyülni, és fél órán keresztül ezzel szórakoztatják egymást. Vagy amikor fekszünk a pléden a strandon, és együtt nézzük a felhőket, kitalálva, melyik hasonlít kutyára, hajóra vagy sárkányra.
Persze vannak gyerekek, akiknek segít, ha a napirend legalább részben megmarad – például ha nagyjából ugyanakkor fekszenek le, vagy ha tudják, mikor számíthatnak nassolnivalóra. De az én tapasztalatom az, hogy a nyaralás úgyis borítja a szokásos kereteket. Ha pedig úgyis borul, sokkal egyszerűbb és pihentetőbb, ha ezt rugalmasan fogadjuk el, ahelyett, hogy görcsösen próbálnánk visszaállítani a megszokott ritmust. Olvass még a témában
A lassú nyaralás nem azt jelenti, hogy nem történik semmi – hanem azt, hogy nem kell, hogy minden történjen. Van tér az unalomnak, a váratlannak, a spontán ötleteknek. Hogy egy délutáni sétából tóparti láblógatás legyen, vagy hogy a fagyizás átcsússzon egy árnyékos padon ülős beszélgetésbe.
