Régen azt gondoltam, hogy ha valaki sikeres az életben, halmozza a szakmai elismeréseket és logikusan gondolkodik, az a magánéletében is egyenes úton jár majd.
Talán azért, mert hajlamosak voltam azt hinni, hogy a zátonyra futott kapcsolatok és a nyilvánvaló buktatók elkerülése igen nagyrészt intelligencia kérdése. Aztán, ahogy oly sok mindenről, erről is megváltozott a véleményem: ma már tudom, hogy a magas IQ nem ad útlevelet a boldogsághoz, sőt, olykor éppen az oka annak, hogy nem jól alakul valakinek a magánélete.
Van egy közeli barátnőm, aki sokak számára igazi példakép lehetne, én is felnézek rá. Bár volt alap, amire építkezhetett, ki is használta alaposan a lehetőségeit és sosem volt rest tanulni, dolgozni. Több diplomája van, öt nyelven beszél, felelősségteljes pozícióban dolgozik, és a pénzügyeitől kezdve a karrierjéig mindig mindent patikamérlegen kiszámított, logikus lépéseket hozott. Nagyon sokáig úgy éltünk jó barátságban, hogy nekem ezen a téren elképesztően sok elmaradásom volt, cserébe a magánéletem jól funkcionált – ezen sokszor viccelődtünk is, hogy milyen jól kiegészítjük egymást. Nem mondom – és valószínű soha nem is fogom mondani –, hogy utolértem a hozzáállásában, de azért meglehetősen jól rendeződtek a dolgaim. Olvass még a témában
Ő viszont még mindig, negyvenhez közel is küszködik a magánéletével
Ha valaki közel kerül hozzá, olyan érzésem van, mintha egy teljesen másik nővé változna. Évtizedek óta nézem végig a szívszorító forgatókönyvét: kiválaszt egy érzelmileg elérhetetlen vagy viharos természetű jelöltet, akivel hosszú ideig tartó, felőrlő küzdelmet folytat. Aztán, amikor végleg betelik nála a pohár – sokkal később, mint ahogy másnál betelne –, szinte azonnal fejest ugrik egy újabb románcba, ahol a történet hajszálpontosan ugyanúgy ismétlődik meg, csak a főszereplő neve változik.
Az ő esete tökéletesen mintázza azt a belső mechanizmust, amit a pszichológia racionalizálásnak nevez.
Az átlag feletti intelligencia itt nem feltétlenül segítség, hanem sokszor inkább hátrány: minél okosabb valaki, annál megingathatatlanabb logikai rendszert képes felépíteni arra, hogy megmagyarázza a partnere hibáit vagy a kapcsolat hiányosságait.
Ha felbukkan egy intő jel, a barátnőm azonnal előhúz egy mélyenszántó elméletet a férfi nehéz gyerekkoráról, a munkahelyi stresszről vagy a pillanatnyi fáradtságról. Ezzel a félelmetes intellektuális háttérrel nemcsak az én és a többi barátnő aggódó szavait némítja el, hanem a saját belső iránytűjét, a megérzéseit is teljesen elnyomja.
A helyzetet tovább bonyolítja az úgynevezett kontraszthatás csapdája. Amikor egy fájdalmas, viharos kapcsolat után szinte azonnal érkezik egy új jelentkező, a barátnőm óhatatlanul a legutóbbi csalódásához méri őt. Ha az új partner akár csak egy hajszállal is kedvesebb, vagy egy fokkal kevesebbet kritizál, mint a katasztrofális ex, az elméje azonnal felnagyítja ezt a minimális különbséget. Megszületik az illúzió, hogy „ez a kapcsolat teljesen más”, pedig a valóságban a dinamika alapvetően ugyanolyan diszfunkcionális marad, mint korábban. A befektetett érzelmi energia ráadásul felerősíti a ragaszkodást: minél több reményt teszünk bele egy alakuló kapcsolatba, annál görcsösebben akarjuk bizonyítani magunknak és a világnak, hogy jól döntöttünk, pont úgy, mint a szerencsejátékosok, akik a tét megtétele után hirtelen sokkal biztosabbak lesznek a nyereményben.
Ezt az önbecsapó spirált kívülről megtörni szinte lehetetlen
… és ez volt az a pont, amikor a pszichológiai törvényszerűségek átcsaptak a személyes valóságomba. Barátnőként tehetetlenül állni a folyamat előtt rendkívül megterhelő, még úgy is, hogy többször, többféleképpen megkíséreltem a kommunikációt. A helyzet azonban folyton komoly belső dilemmát szült bennem: meddig terjed a baráti felelősség és hol van a kompetencia határa? Mikor válik a támogató jelenlét kéretlen beavatkozássá? Miközben a lojalitásom azt diktálta, hogy segítsek, tisztán kellett látnom, mi az, ami még egy barátság keretein belül orvosolható, és mi az, ami már szakemberért kiált.
Végül nekem kellett meghúznom azt a határt, amit a barátságunk nem bírt el. Be kellett látnom, hogy ebben a dinamikában már nem létezett olyan tér, ahol bántás vagy sértődés nélkül elmondhattam volna az őszinte véleményemet – a hallgatás és a folyamatos asszisztálás pedig nem olyasmi, amit egy valódi barátságban nyújtani akartam. Így végül az egyetlen nehéz, de önazonos döntést hoztam meg: kiléptem a kapcsolatból, elfogadva, hogy néha a legnagyobb szeretet is abban nyilvánul meg, hogy szabadon engedjük dönteni a másikat.
