Hajlamosak vagyunk arra, hogy amikor leülünk a tévé elé, csak csüggünk rajta, agyunkat képernyő pihentető üzemmódba rakjuk. Ezáltal minden kontroll nélkül szivárognak fejünkbe a furcsábbnál furcsább információk – furcsábbnál furcsább módon…
Bizonyíték arra, hogyan működnek bizonyos dolgok
Lessünk bele a Tudatfeletti egyik nagyon is idevágó, példaértékű epizódjába.
A „mentalista” a trükk végén megmutatja, hogyan „látta” a másik gondolatait. Nem látta, csak manipulálta a gondolatokat. Ördögien. Ugyanis az agy sokkal több mindent fog fel a világból, mint amennyit tudatossá tesz számunkra.
Tehát, ha a manipuláció időintervallumát, a célzások direktségét figyeljük meg, hamar rájövünk, hogy a „rejtett” vizuális célzások igen hatékonyak.
A filmecskét látva komolyan el kell gondolkoznunk a „mozgókép” hatalmáról – és a műsorokat, de leginkább a reklámokat készítők felelősségről – főleg gyerekeink kapcsán.
Ennek az elgondolkodtató bemutatónak viszont van egy előnye is. Az emberi agy ilyen minőségű működését csodásan ki lehetne aknázni a tanulás, tanítás területein.
Hogyan lesz egy reklám kínosan vicces?
Egy közkedvelt krimisorozatban épp egy szaftos boncolást végeztek. Szerencsétlen, csúf halált halt „páciens” mellkasa tárva-nyitva, mellrészén a bőr jobbra és balra kihajtva, annak rendje és módja szerint.
Tüdejét kiszedték, egy boncnok gyakornok szeletelte, részletesebb vizsgálat kapcsán, miközben azzal viccelődött, hogy épp megfelelő lenne a minta, vastagsága által, egy szendvicsbe.
Snitt, és reklám. Háromszor sújt le egy hentesbárd a csodás és ínycsiklandó hosszúkarajra, miközben egy megbízható férfihang a következőket mondja lelkesen: frissesség, minőség, áruházunk saját húsüzeméből.
…mostanában nem fogok karajt venni, az biztos…
Mikor butulunk valójában?
Egy nagyon kedves, gyanúsan kiegyensúlyozott, valóban negyvenes nő a következő közkedvelt közhelyet használja: „minden fejben dől el”.
Ám nem figyelünk eléggé a reklámszöveg többi részére, mely szerint negyven felett az agy vérkeringése csökkenhet – és természetesen ez a szer erre a megoldás. Valóban minden fejben dől el. Az is, hogy elhisszük-e ezt a sületlenséget.
Egy egészséges negyvenes embernek semmi olyan nem történik a memóriájával, melyet egy kis mozgással, egészségesebb életmóddal ne lehetne korrigálni.
Akinek memóriazavara van negyvenévesen, annak orvosa és gyógyszere van, nem gyógyhatású készítménye. Tehát, akkor butulunk csak igazán, amikor hiszünk a reklámnak…
Vége a kőkorszaknak: itt a neuromarketing!
Lehet kérdezni is, de ha valódi válaszokat akarunk, nem kérdéseket kell feltennünk, hanem megfigyelni kell tudni.
Ezt valósította meg a neuromarketing, mely az agyhullámokat, a szemmozgást, a pulzust és szívritmust méri, többek között. Mindezt másodpercekre lebontva.
Tehát, konkrétan mérni lehet azt, hogy mire, mennyire, és mikor figyelünk. Emellett vannak közvetlen módszerek is, mint az EEG és MRI.
Ezen vizsgálatok, megfigyelések kapcsán olyan kérdésekre is megkaphatják a marketingesek a választ melyekre alig, vagy egyáltalán nem kapnának hiteles választ.
Innentől pedig már csak pár lépés a megfelelő stratégia megtalálása.
„Agyrohasztó” mesefilmek és klipek
Az összekutyult klasszikus mesék készen kapott birodalmában megkoptak a tanulságok (EAH), ahogy a „vámpír” palántákból álló sorozatokból (MH), és hibridekből is csak egy tanulság van: profit, valaki más számára.
(Egy perces néma csenddel adózzunk Andersen, Benedek Elek, a Grimm-testvérek munkásságának, ahogy a csodás gyermekkornak is.)
A zenecsatornákból ránk omló „mindent felül író szerelem, mint életcél”, az ezekhez párosuló szépség gerillamarketing-kampány már mindenki számára elfogadott ebben a „csúf”(?) világban, ami „csak problémát és szenvedést”(?) hoz – ha nem vásárolunk, bulizunk eleget, sok pénzt és időt áldozva.
Pár éve a minőségi szórakoztatás, a reklám teljesen mást jelentett. Szép lassan csúsztunk bele, lökdöstek bele minket egy olyan világba, ami ellen lázadunk. Érdemes kikapcsolni néha a tévét és telefont, az internetet, a jobb életminőség érdekében, hogy realitásérzékünk megmaradjon. Hiszen ott van az örök párhuzam a két kérdés között:
Ki akar változást? Mindenki. Ki akar változni? Senki.
