A lényeg – ahogy azt mindenki tudja, aki élt már hosszú távú párkapcsolatban – a másik elfogadása. Akarni kell az együttlétet, mindkét félnek dolgozni kell rajta. Alig találunk két olyan embert, akik jól tudnak együtt élni, ha nem akarnak, de olyan párost is ritkán, akik úgy sem férnek meg egymás mellett, ha dolgoznak rajta. Ha megvan a vonzódás, a másik szeretete, akkor jön a nehézség: lemondás, elfogadás és a személyiségünk közelítése a másikéhoz. Egy párkapcsolat könnyen bukik meg, ha a felek tudják: bármikor kiléphetnek belőle és kereshetnek mást. Ha viszont tényleg akarják egymást, ha dolgoznak rajta és a másik hibái helyett az erényeket nézik, szinte bármelyik kapcsolat megmenthető.
Persze kimondani egyszerű az alapigazságokat – tenni nehéz értük. A szemem előtt az indiai fiatalember példája lebeg, aki Angliából hazafelé, a vonaton büszkén mutogatta útitársának leendő neje fényképét: ugyan még nem találkozott vele, de a családja kiválasztotta őt a távollétében, és alig várja az első találkozót. Az európai fejjel gondolkodó utas érdeklődve kérdezte, honnan tudja, hogy szeretni fogja-e. A férfi pedig így válaszolt: negyven éve lesz rá, hogy megszeresse.
