Furcsa érzés fog el minden alkalommal, amikor azt látom, hogy késő harmincas nők tinédzser módjára próbálnak pasizni a szórakozóhelyeken, vagy amikor a negyvenes, „örökifjú” férfiak kétségbeesetten egyensúlyoznak múló fiatalságuk maradványain. Hol siklott ki az életük? Kisiklott egyáltalán? És miért nevezhetjük generációs problémának a párválasztási nehézségeket? Szubjektív gondolatok következnek.
Nem általánosítás, ha azt mondom: mindenki szeretné a neki való, ideális párt megtalálni. Sokan ejtik magukat a „nekem bőven elég, ha szeret” önámításba, de azért a legtöbbünknek határozott elképzelési vannak arról, hogyan is kéne kinéznie annak az egynek. Nőknél elsődleges a magasság-humor-önbizalom szentháromsága, a férfiak talán egy kicsit egyszerűbbek: legyen aranyos, kedves, nézzen ki jól most és a jövőben is. Nem hangzik túl bonyolultnak, mégis huszonöttől negyvenig rengetegen bajlódnak párjuk megtalálásával.
Mi, férfiak, könnyen beleragadunk a gyermeklétbe. Kitolódott a felnőtté válás időszaka, a mama gondoskodását keressük kirepülés után is: véletlenül se kelljen bármiért is felelősséget vállalni, egy nőért meg pláne ne. Felelősséget azért, hogy hűséggel, támogatással és szeretettel forduljunk felé, lemondva a szabadságunk jelentős részéről. Nem akarok persze mindenki nevében beszélni, de elég körbenézni éjjel egy buliban, hogy bőven találjunk példát a jelenségre.
A „sok fagyit megkóstolok, mielőtt kiválasztom a kedvencem” életérzése tovább tarthat azonban, mint szeretnénk: annyira meg lehet szokni ezt az életmódot, hogy óriási traumát jelenthet, ha mégis lemondunk róla. De hiába hitegetjük magunkat, hogy lesz jobb, mert mindenki különleges – igazából az emberi természet nem olyan változatos, mint szeretnénk. Ahogy Mérő László kifejezően mondta: másképp vagyunk egyformák.
A lényeg – ahogy azt mindenki tudja, aki élt már hosszú távú párkapcsolatban – a másik elfogadása. Akarni kell az együttlétet, mindkét félnek dolgozni kell rajta. Alig találunk két olyan embert, akik jól tudnak együtt élni, ha nem akarnak, de olyan párost is ritkán, akik úgy sem férnek meg egymás mellett, ha dolgoznak rajta. Ha megvan a vonzódás, a másik szeretete, akkor jön a nehézség: lemondás, elfogadás és a személyiségünk közelítése a másikéhoz. Egy párkapcsolat könnyen bukik meg, ha a felek tudják: bármikor kiléphetnek belőle és kereshetnek mást. Ha viszont tényleg akarják egymást, ha dolgoznak rajta és a másik hibái helyett az erényeket nézik, szinte bármelyik kapcsolat megmenthető.
Persze kimondani egyszerű az alapigazságokat – tenni nehéz értük. A szemem előtt az indiai fiatalember példája lebeg, aki Angliából hazafelé, a vonaton büszkén mutogatta útitársának leendő neje fényképét: ugyan még nem találkozott vele, de a családja kiválasztotta őt a távollétében, és alig várja az első találkozót. Az európai fejjel gondolkodó utas érdeklődve kérdezte, honnan tudja, hogy szeretni fogja-e. A férfi pedig így válaszolt: negyven éve lesz rá, hogy megszeresse.