Amióta világ a világ, társas lényekként élünk. Felnőtté válásunk óta keressük a párunkat, és bízunk abban, hogy megtaláljuk a nagy Őt. Majd amikor megtaláltuk, és a kapcsolatunkban elromlik valami, keressük a megoldásokat, hogy vele menjünk tovább vagy nélküle.
Megéri megragasztani
Megérkezünk egy párkapcsolatba, reményekkel és tiszta lappal. Rózsaszín ködben látjuk a világot és vele együtt a párunkat is. Közösen működtetjük a kapcsolatunkat és ugyanannyi időt, erőt és időt teszünk bele. Óriási szerelemmel és szenvedéllyel éljük meg a mindennapokat. Elfogadjuk a párunkat olyannak amilyen, eszünkben sincs változtatni rajta.
Megadjuk egymásnak a kedvességet, nyitottságot és a kölcsönös szerelmet. Aztán valami elromlik. Bennünk, a párunkban a kapcsolatunkban. Nem úgy működnek a dolgok, ahogyan azt megszoktuk. Egyre kevesebb idő jut a másikra, és a szerelem ereje lassanként elapad. Csak sodródunk az árral a bizonytalanság felé és fejünkben el kezd motoszkálni a szakítás lehetősége.
Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy először magunkban rendezünk le néhány dolgot.
Az első és legfontosabb önismereti kérdés azt tudni, hogy mi mit akarunk. Fontos-e annyira a másik, hogy amit hibaként felismerünk, azon hajlandók vagyunk változtatni.
Mi mit teszünk bele a párkapcsolatba, hogyan működtetjük? Nehéz kérdések és első körben, a másik vádaskodása és a fájdalmunk erőssége miatt, nehezebben is jönnek a válaszok. Szánjuk időt a tisztánlátásra. És amikor egyértelművé vált, hogy kitartunk a párunk mellett, akkor beszéljünk vele.
Kérdezzük meg, hogy miben tudunk neki segíteni? Ő hogyan érzi magát a kapcsoltunkban, milyennek látja magát és minket? És ha nyitott a beszélgetésre, a konfliktusok kezelésére, akkor bízhatunk abban, hogy közösen megtalálhatjuk a megoldást. Vagy együtt, vagy külső segítséggel, párterapeuta bevonásával. Ne féljünk segítséget kérni, a kis repedéseket könnyen meg lehet ragasztani.