„Nem tudtak volna mondani semmit”
„Őszintén? Nekem nem tudtak volna mondani semmit, amitől kicsit is jobban éreztem volna magam. Nagyon fiatal voltam, nem terveztük a babát, de örültünk neki, bár teljesen fel sem fogtuk még, hogy mi történik, mielőtt vége lett. Nem indult be magától a tisztulás, be kellett feküdnöm a kórházba kaparásra.
Annyi nagy érzelem követte egymást nagyon gyorsan, aztán még a kórházba is be kellett mennem, féltem is, egyáltalán nem volt elrendezve bennem az a sok minden, ami néhány nap alatt történt.
Nem is emlékszem, hogy ki mit mondott, vagy hogy mondott-e egyáltalán valamit. Csak azt tudom, hogy amikor már a műtét után a kórteremben feküdtem, bejött egy nővér megnézni a szobában lévőket, csak gyorsan megkérdezte, hogy van-e valakinek valami panasza, rendben vagyunk-e. Mielőtt kifordult volna az ajtón, az ágyamhoz lépett, megfogta a kezemet és belenézett a szemembe. Nem mondott semmit, csak állt ott egy pillanatig, mint aki csak jelzi, hogy tudja, hogy nehéz most nekem. Ez az apró mozdulat sokáig velem maradt.” (Zsuzsa, 53) Olvass még a témában
