Az egyén
Nagy családban nehéz identitást alakítani. Én amint lehetett, messze költöztem tőlük, mert tudnom kellett, ki vagyok én nélkülük: milyen ember vagyok egyedül, hogy nem általuk határozom meg magam.
A tápláléklánc alján
Nálunk komoly hierarchia volt. A bátyám volt a „főnök”, a nővérem a leghangosabb, az egyik öcsém a legaranyosabb, a másik öcsém és én pedig a háttérbe szorultunk, amit ő nem bánt, de én igen. Talán én voltam az egyetlen, aki nem fogadta el a helyét, és ez sok elégedetlenséget szült a gyerekkoromban. Nemrég beszéltem erről a bátyámmal – ez is egy feladat volt, amit a pszichológus adott – és megtudtam, hogy ő nem érezte ennyire élesen a sorrendet köztünk, illetve ha mégis, akkor „igazságos” vezetőnek tartotta magát. Nem meglepő, hogy a „felsőbb körök” szerint ezzel nem volt gond, de én kicsinek, elfeledettnek éreztem magam, olyannak, akinek a véleménye és eredményei nem nagyon számítanak.
