Novella: Az ötödik – Gabe, avagy a test szerelme

Novella: Az ötödik – Gabe, avagy a test szerelme

Címlap / Kikapcsolódás / Szórakozás / Novella: Az ötödik – Gabe, avagy a test szerelme

Gabe jutott eszébe. Erre nem számított. Felidézte, avagy még inkább, megidézte őt, mint egy múltszellemet.  Még most is elevenen él benne az a cigarettafüst-köpönyegbe bujtatott este emléke. Azon ritkás tiszavirág-pillanatok egyike volt ez, mikor azt érezte: bárkit megkaphat, akit csak akar. Akarta. Olyan elemi erővel kívánta azt a valamit, ami számára már elkészítette a befogadás helyét (s mit nem tudott megnevezni), hogy kénytelen volt megtörténni. A karnális vágyakon túli gyönyörre vágyott: belemarkolni a megfoghatatlanba, kortyolni a sercegő, dúszamatú szenvedély serlegéből. Megmoccant benne egy kérdés: hogy lehet úgy feleleveníteni egy testileg meghatározó mérföldkőnek minősülő eseményt, hogy később ne pornófilm-fílingek kacsingassanak vissza rá a szóbokrok mögül? 

Csoda, hogy egyáltalán ezt érezheti, hiszen a kisközösség, ahol felcseperedett, és ahol kapkodnia kellett a ritkás szabadságlevegő után, fölösleges szentimentalizmusnak tartotta a szépség dicséretét, a szerelmet pedig megtűrt giccsnek tekintette. Kizárólag a férfiak előjoga lehetett itt, hogy a lányokat, asszonyokat, kendős néniket általuk pajzánnak vélt monológokkal dobálják pofán. Mindezt a női nemi szervvel megáldott(-átkozott) befogadók malaszttal teljes türelemmel hallgatták végig. Az intim női „tárgyacskájukra” tett utalások sárzáporát hallgatni kényszerülő nőneműek, a gyengébbik nem, a valakijenék belemerevedtek a számukra készített keretekbe. Az általuk lusztos mocsokként definiált provokatív röpkék hallatán érzéseiket és könnyeiket szépen csomagolt műmosolyok mögé rejtették és/vagy munkába fojtották.

Leának ezért fogalma sem volt arról, hogy ő valójában szép. 

Ott, ahol gyermekkorát tengethette, a derék férjek az otthonukba tévedt idegenek számára feleségeiket cselédként, házvezetőnőként prezentálták. E helyütt akkor jó az asszon, ha már az ükanyja is minden földi jóval ellátta a zurát; és franciás eleganciával, lehetőleg önként, elnyesegette magában – a férj félrebicsaklásai folytán kikéredzkedő – kérdőre vonások nyakát. Ez már figyelemre méltó teljesítmény. 

Az utcára seprűzött kandúr és a képregényhős Obelix masszájából gyúrt helyi erősek szemében ekkor már példás az asszon; kire a zura a kemencét, a gyermeket, és a férfialsónemű-mosás nemes feladatát ugyanolyan nyugodtan rá meri bízni. Az asszon csak abban az esetben bizonyulhat jónak, ha tud, illetve akar megbocsájtani – nyilván mindent, mindenkoron. Ideális esetben pedig meg sem fordul a fejében az, hogy egyáltalán akadhat a lokális férfiviselkedésben bármi megbocsájtanivalóra érdemleges. Itt a férfi végül is úgy értelmezte magát, azzal adta meg létezése súlyát, hogy ő tulképpen az evolúció engedelmességre rendelt szerény áldozata; hiszen leküzdhetetlen magszóró igénye isteni rendelet.  Ki az, ki ellentmondhat ennek?  Két sör és egy asszonygyalázás között kisziszegtek a méla, borgőzös leheletek között a legcifrább köntösbe öltöztetett Éva-történetek. Ezekben a sci-fikben mindig a férfi volt az, aki pórul járt azáltal, hogy hallgatott az asszonyállatra.

Ők, ártatlan Ádám-sarjak, boldog egyetértésben nyugtázhatják: nem csoda, hogy az ő kezükbe kerülhetett az ostor, az ők lábukra a nadrág s a csizma. Fenséges urak ők, akikre asszonyaik csak csodálattal és pátosszal emelinthetik bús, bűnbánó, havonta önvérükkel törlesztő tekintetüket. De legjobb, ha csendben teszik mindezt.  Hadd tűrjenek csak. „De ez csupán itt fordulhatott elő. Kell lennie egy jobb, egyszerűen emberhez méltóbb helynek, ahol nem a nemi szervek alapján ítélik meg vagy ítélik el az embert.” Nyugtatta, győzködte magát Lea. 

Lea később nem tudta jól értelmezni azokat a helyzeteket, midőn a nagyvárosi „menedékében” elismerően megfordultak utána. Ilyenkor szöszöket keresve ruháján egy pillanatig megállt, előkapta kistükrét és terepszemlét tartott öltözetén, frizuráján, arcán, és mindahányszor konstatálnia kellett: nem szöszös, nem maszatos, sem nem kócos.  

Majd két évtizedig bírta a lopkodott szusszal, végül kitört „apáczazárdájából”, hogy az első útjába akadó kéjházba rohanva gyűjtsön bűnre valót. Elment éváskodni. Sokáig csak végletekben tudott létezni. A jót publikussá tette, az önnön konvencióiba fásult közösség által kedvezőtlennek és meddőnek titulált érzés- és megnyilvánulássorokat pedig privát Pandora-szelencéjébe zárta. A saroksötét rejtekében mindig ott hevert a tabudöntögető, szabályborogató kurvamez, melyet majd agyonnyomott az „apáczaruha”. Inkább ez utóbbi volt a mez, és az előbbi a ruha, amit legszívesebben magára öltött volna. Mivel a megfelelési kényszer heggyé dagadta magát, végül mégis a mezezés mellett tette le a voksát. 

Mi lett volna, ha korábban elég bátorságot érez ahhoz, hogy egy olyan vaskalapos közösség tagjaként, mely leányait legszívesebben apácazárdalétre predestinálná, felfedi a mellkasában szunnyadó vulkánt? Ha bravúros önelleplezése karakán önfelfedésbe csapott volna át? Semmi. Azaz a lehető legjobb történt volna, hiszen természet adta magamagát élhette volna meg. Így viszont, hogy túlélje, hogy ne égesse halálra a „kommuna” szómáglyája, játszott. Színházasdit. Kényszerű szerepjátékai után – egyszer csak azon kapta magát – komfortosabbnak érezte az átöltözés hanyagolását. Végül is, mi értelme lett volna? 

arvitalya/istockphoto.com

A menedék:

Számára „a” nagyvárosi lét nemtörődöm-mibenlétében mutatkozott meg. Bár hónapokig páncélként cipelte anakronisztikus hagyatékát mind viselkedésében, mind pedig gondolkodásában, idővel mégis egyre felszabadultabbá vált. Aztán hanyatt vetette magát és napokig bűnhődött, ugyanis mert másként gondolkodni, érezni, vágyni, létezni, mint ahogy azt kimondva-kimondatlanul megkövetelték tőle. Felidézte a „kommuna” hímei által kreált Éva-képet. Megrettent. Elvetemültnek, szabályszegőnek érezte magát. Ha a vágyakozás feltűnt a láthatáron, előzékenyen felcímkézte magát mindazon jelzőkkel, melyekkel a forróvérű nőket szokták illetni. E tekintetben kíméletlenebb volt önmagával, mint legádázabb ellensége. Az újdonsághoz mindig egy tétova és bizalmatlan vadállat óvatosságával közeledett. Körbejárta, megvizsgálta, szagolta, tapintotta, ízlelte. Csak eztán ment közelebb. Ha ugyan ment. 

Gabe volt az alfája és ómegája annak, amit/akit ő így nevezett: „testem szerelme.” Különleges megközelítés ez. Arra a nézetre épített, mely szerint, ha az ember több részből tevődik össze, – alapvetően háromból: test, lélek, szellem – akkor elképzelhető, hogy mindnek megvan a külön-külön mikrovilága. Igaz, avagy sem ez a feltételezés, abban bizonyos volt, hogy Gabe a testtel megélhető gyönyörökbe úgy avatta be őt, mint ama ókori mesterek tanítványaikat a felkészítő szertartást követően. Talán meglepődünk, ám soha nem érzett féltékenységet, ha teste szerelmét egy másik nővel látta. Ő ugyanis nem leendő férjet, gyermekei apját látta benne megtestesülni, hanem vágyszomj-oltó Adóniszt.  

Húsbamaró megközelítés, de valóság, mert Lea ekként élte meg. Szomjazott, mi több: már a kiszáradás határát súrolta. Nem szerették, nem várták világra jöttét, betolakodóként kezelték, nem dicsérték soha, semmiért. Elmosogatott, takarított, dolgozott a mezőn, erővel tanult, erővel élt. Érezte: meg kell harcolnia a szeretetért. Önként vállalt korábban elviselhetetlen, a maga szűrőjén át érdemtelen, értéktelen tevékenységeket. Csak egy piros pontért, csak egy miniatűr matricáért, csak egy töpszli elismerő mosolyért. Nem, a tettei, az eredményei – úgy vélte/élte – korántsem voltak tökéletesek, nem is a tetteket kell vállon veregetni.

Az embert kell, illetve kellene esetenként súlytalanná tenni önnön elviselhetetlenségének terhétől.

Tettek ember nélkül nem léteznek, sem nem ítéltethetnek meg, sem értékkel nem telítődhetnek. Az ember igyekezete tartja életben a legapróbb tettcsírát is. Mindössze azt kívánta, hogy azt mondják neki, „jól van, csak így tovább.” Semmi juharszirupos szombat reggeli palacsinta. Semmi torta, kirándulás, betartott ígéretek – melyek ugyancsak foghíjasok voltak életében, ezért gyorsan megtanulta a könyörtelen bizalmatlanságot – nem ért volna az őszinte elismerés, a biztatás nyomába. 

Úgy érezte magát a családjának nevezett kopott hagyományokból, molyrágta előírásokból koholt miliőben, mint egy megtűrt kisállat. Enni adtak, öltöztették, elviselték, az első túl hangos levegővételig félig-meddig szótlanul. Ha egynéhányszor felzokogott, hogy: „hát nem látod, anyám, apám, ezt értem el? Én lettem a legjobb tanuló, a legjobb szavaló… megyei versenyen is első helyezett… Örülsz, mondd? Büszke vagy rám? Mondd?” Válaszként – mint valamely úri asztalról aláhulló, fölösleges morzsa – ez jutott neki: „Magadnak csinálod, miért kellene nekem, nekünk dicshimnuszt zengenünk a tiszteletedre?” 

arvitalya/istockphoto.com

Húsz év:

Majd beledöglött a bizonyításba. Aztán elfogadta: nem szeretik. Ő nem szerethető! Bizonyára, nem méltó senki szeretetére se. Hol az a szeretet, melyről a szószékről magyarázott a pap? Arra gondolt, nem lepődne meg, ha közösségében terv szerint vetnék el a szeretetre méltóság magjait, majd növekedését látva kéjjel eltipornák, széjjeltépnék reménykedő száracskáit – az alkalomhoz illő keménysarkú csizmákkal a lábukon. Mi mást tehetett volna ebben a szellemileg ugyancsak endogám közegben?  Figyelt és következtetett. De nem az önsajnálatba bugyolálódó módon, hanem a megfigyel, adatol, értékel kutató vérmérsékletével. 

Nem picsogni akar, mint mikor anyja egy időben azt vágta a fejéhez, hogy szeret szerepelni és nagy örömét leli abban, ha a figyelem középpontjában lehet. Valóban? Ez lenne ő? Nem lehet ez. Gondolta. Hiszen ő csak bizonyít. Ő dicshimnuszt is zengene. Csak szeressék. Előkotor személyre szabott tarsolyából minden létező jellemopciót, hátha az egyik legalább, csak egyetlen-egy célba ér. 

Szerepel? Középpont? Úgy gondolta, ez ellenszenves, és nem felel meg a valóságnak. Bizonyára a csendes, visszahúzódó, szorgalmas kislányt szeretik. Igen, így kell lennie, hiszen a Mónit mindig agyondicséri az anyja. Mondván – mindig elragadtatással, és azzal a letagadhatatlan és szándékosan leplezetlen üzenettel, hogy: „kár, nem ő az én lányom…” – „Móni… – és elcsuklik a hangja – ő egy példás lány. Minden anya álma…” Közben pucolja a répát az ebédhez. Egyszer csak dühösen, mint akivel elbánt a sors, és tehetetlennek érzi magát, erővel belecsapja a répát a vízbe. 

A víz sértődötten csurog Lea arcáról. Helyettesít. Helyettesít, mert a lány már nem sír. Meglehet, könnyei sem maradtak. Az anya nem törődik ezzel, nem akar törődni. A gyűlölet hangján döfi lánya szívébe: „Te is lehetnél olyan, mint Móni… Tessék róla példát venni!” 

Móni? Akkor mindent el kell lesnie tőle. Barátkozik vele. Látja, hogy Móni takarít, rántott húst süt, vigyáz a gyerekekre, és minden vágya az, hogy anyja nyomdokaiba lépve gyerekeket szüljön, és a készruhagyárban helyezkedjen el. 

Lea nem tudott együtt-rezdülni ezzel a lánnyal, sem a vágyaival. Ő nem elsősorban ezekkel a célkitűzésekkel botorkált és lábatlankodott a kisközösségben. De hajlandó volt. Egész lényét odaadta volna a szerethetőségért. Mégis magára öltötte Móni – anyja szemében legtetszetősebbnek gondolt – vonásait. Még a haját is mónisan fonva hordta. Elhívta játszani, beszélgetni magukhoz. A templomba is együtt jártak vasár- és ünnepnapokon. Az anya nem észlelte törekvéseit. E helyett Mónival csevegett önfeledten, egy újabb piskóta-receptről és a pácolthússütés művészetéről. Lea végképp magára maradt. A kaméleon-taktika eleve kudarcra volt ítélve, ám ő mégis tett, tenni akart egy újabb próbát a „hátha mégis” óhajjal a lelkében. 

Most itt áll a kéjházban, ami egyébként egy szórakozóhely. „A” nagyvárosi menedékben. A szivarfüstlepel alatt. Szomjas. Éhes. Fáj önmagának létezése. Mégis tudja, érzi: ma valami történik. Érzi, mert a kávé is édesebb volt a reggeli kortyok során, pedig nem tett bele több cukrot. A virágos bácsi is megállította, hogy átadjon neki egy szál tulipánt. És a lánykollégium harsány takarítónője se köszörülte rajta a fogát, mintegy szokásból. Hát lehetne ennél boldogabb? Nem volt összehasonlítási alapja, viszonyítási pontjai, így el kezdett figyelni ezekre a furcsa és ismeretlen örömérzés-cseppekre. Belenézett a tükörbe és látta: különösen ragyog a szeme. 

Egyedül ment. A legcsinosabb nadrágjában, amelyben nőisen izmos combjai kidomborodtak.  Dús kebleit nem fedte melltartó, hiszen peckesen, feszesen álltak, miért leplezte volna? Egy plasztikai sebész sem tudott volna helyesebb melleket szabni. Az övé azonban természetes volt. Szép arca, málnalekvár-színű ajkai, feketegyémánt tekintete, alabástrom bőre, nádszálvékony dereka, feketén göndörödő, fenékig érő haja sok férfi izgalmi állapotára hatást gyakorolt. Volt egy nő is, aki csábosan végigsimított kivágott hátú, feszesen rásimuló, bordószín blúzán. Kacsintott és puszit küldött. Érezte. Végre érezte: ő is tetszhet. Nem csak férfiaknak, de nőknek is. Ő is megcsodálta a szépen formált női testeket, főként egy táncesten, ahol flörtölt, majd csókolózott is egy gazellalábú szépséggel. 

Egy fiú a táncparkettre rántotta. Ez a megfelelő szó, hiszen se bemutatkozás, se illedelmes „szabad lesz egy táncra?” kérdés sem hangzott el, mint annak idején a kisközösség vénasszonypletykákkal szegélyezett egyetlen szórakozóhelyén: a bálteremben. De nem bánta. Engedelmeskedett, mert valamiért – az etikett-szabályok nélkülözése ellenére is – jól érezte magát. Felszabadult. Nem kellett kapkodnia a ritkás szabadságlevegő után, hiszen itt csak az volt. Levegő, szabadság.

Táncolt, önfeledten. Imádta, ahogy az arcától a bokájáig végigtapogatta táncpartnere. Természetesen – gondolta –, hiszen ő is voltaképpen azért van itt, amiért ez a fiú is. De ez a fiú csak a kezdő löket volt. El kellett engednie magát. Ezt tette. Megfogadta: ma nincs korlát, ma nincs félelem és megfelelés. Ma csak ismerkedik a testével, érzéseivel. A szobatársaitól hallott először a maszturbálásról is. Azt sem tudta mi az. Az éjszaka leple alatt kikereste a szótárból: „A nemi szervek érintésével, dörzsölésével önmagának okozott nemi élvezet.” Érdekes lehet. Ki kellene próbálni. És rákapott az ízére. Az első orgazmust úgy élte meg, mint az elsőáldozást. A mennyben érezte magát. Aztán jött Emanuel, mint egy Fred Astaire-lábú, sármos Máni püspök, – akivel ugyancsak egy kéjházban, egy táncesten találkozott – és aki bevezette őt a közösülés nélküli élvezetek szentélyébe. 

A zene ritmusa bekúszott a bőre alá, és lesöpörte a feszességet az izomrostokról. Amikor már sikítani támadt kedve, körülnézett. A visszafogottság szétmálló teste lepkeszárnyként fityegett cipője sarkán. Kecses karjait az égnek emelve táncolt. Szétnézett. Első lépés: megtalálni a terem legmagasabb férfijét, a maga száznyolcvan centijéhez mérten magasabbat. Talált négy nála magasabb fiút a teremben. Második lépés: megnézni, mennyire felelhetnek meg az ízlésének, és viszont. 

És akkor ott volt, ő, aki ötödikként lépett a képbe. Éppen akkor sétált át a folyosón, a lány pedig reflektorfényben szemlélhette választottját. Mert minden kétséget kizáróan ő volt a választott. Magas férfi, barna haj, barna szem, feszes nadrág, izmos lábak, erős karok, ám nem feszegeti a kitömött szennyeskosár-alkat korlátait. Rugalmas test, égő tekintet. Nulla mosoly. Határozott fellépés, magabiztos megjelenés, semmi köntörfalazás és mellébeszélés. A Lea mögött mozgó fiatal, ám alacsonyabb férfi pedig csípőjét hátulról átfogta. Lea az ötödik fiúra szegezte tekintetét, miközben kecses teste követte a tánc ritmusát. A reflektorfényes kiválasztott, az ötödik, az igazi, a „testre szabott” haladtában belenézett a lány szemébe. Bár elhagyta már a látóteret, egy választófalhoz érve, továbbment, majd a takarásból hirtelen hátrafele lépdelve visszatért a reflektorfénybe. Elindult Lea irányába. Egyenesen előtte állt meg. „Szia” – mondta a lány számára érthető nyelven, ám nem az anyanyelvén. „Szia” – hangzott a fiú anyanyelvén a lány szájából a válasz. „Gabe vagyok” – folytatta a kétségtelenül céltudatos férfi. A lány, mivel tudta, nem szorul magyarázatra korábbi mustrája, hiszen Gabe közeledte a legkézzelfoghatóbb jelzés arra, hogy sikeresen dekódolta a korábbi testbeszédet, nem látott akadályt a válasz viszonzására: „Lea vagyok.” 

  • Iszunk valamit? – kérdezte Gabe.
  • Én nem fogyasztok alkoholt. Egy kávét azonban szívesen meginnék. – Felelte Lea.
  • És ő? A barátod netán? – Kérdezte Gabe az első fiúról, aki ugyanúgy fogta a lány csípőjét, mint Gabe odaérkezte előtt.
  • Nem a barátom. – Szögezte le Lea, pedig tudta: fölösleges volt a magyarázat.
  • Megyünk? – kérdezte Gabe, majd kézen fogta Leát, olyan természetes mozdulattal, mintha legalább három éve együtt járnának.  

Lea nem válaszolt, keze belesimult Gabe tenyerébe, és otthonosan érezte magát ebben a húsmeleg érintésben. Hátranézett a csípőjébe kapaszkodó fiúra és kedvesen mosolyogtak egymásra. Ez volt a búcsú. A táncoló ugyancsak jó dekódoló volt. Lassan lecsúszott a csípőről a fiúkéz, és Lea Gabe-be kapaszkodva haladt a bárpulthoz. 

A kávé még a korábbihoz képest is finomabb, édesebb volt. Beszélgettek. Gabe nem ivott csak vizet. Lea csodálkozott. Ám mielőtt a mindenféle szenvedélyektől tartózkodó – ezzel kapcsolatban azért voltak kétségei – jellemkép szirmai nyílásnak indultak volna, Gabe – észrevételezve a Lea lézertekintetében meg-megvillanó kételyt – fürgén gátat gördített a tovább-kétkedés útjába. 

  • Éppen dolgozom.  
  • Most? 
  • Igen, itt dolgozom a pubban, mint minden furcsa emberre és gyanús megnyilvánulásra figyelő őrféle.
  • Szóval, ha jól értem: kidobó vagy? – Kérdezte Lea, miközben a kávéscsészét hozzákoccantotta a tányérka fénylő felszínéhez.
  • Olyasféle… – Suttogta, miközben székét közelebb húzta a lányhoz. Most egymással szemben ültek, eddig egymás mellett. A térdük összeért, a tekintetük szikrázott a vágytól. Egyértelmű volt mindkettőjük számára, hogy itt semmit az égvilágon nem kell magyarázni, hiszen minden kristálytiszta. A szándékok belekapaszkodtak a hely buja légkörébe.
  • Értem. –  Fogta rövidre Lea, mert tudta, hogy már nincs sem késztetése, sem ereje beszélni. Megpillantotta Gabe izmos vállizmait, a mellkasára feszülő póló látványától ő is közelebb ült a fiúhoz. 

Csendben voltak. Hosszú percekig gyönyörködve mustrálták egymást. Aztán Gabe végigsimított Lea arcán. Puha, fehér, hibátlan és tiszta bőre olyannak festett a szemében, mint egy reggeli harmatban fürdőző rózsa, melyről nyáladzó dalok szólnak. „Istenem, milyen finom az illata. A combjai olyan forrón égetnek, hogy még a nadrágon keresztül is érzem…” – gondolta Gabe, miközben már Lea ajkához érintette cseresznyeszínben játszó vékony ajkait. Lea tudta, most van itt az áttörés. És csókba torkollott a gondolat. Gabe bal keze a lány melltartó nélküli mellbimbója körül táncolt. „Most, most kellene meghalni…” – gondolta Lea, majd arra lett figyelmes, hogy egy tűzforró érzés lesz úrrá a vulvája tájékán, és egy megállíthatatlanul ritmusos, kellemes, korábban soha nem tapasztalt rángatódzó mozgás veszi kezdetét az intimajkak tájékán. A csók… Soha többé nem lesz, ki így csókolja. Soha többé. Ez a csók pecsét volt. Gabe is ezt tapasztalta. Tettre kész férfiassága sziklaszilárdan kiállt tervei mellett. Nem volt más, csak az érzés. Félelmetes, hogy minden csak azért volt ott és így, hogy ez értük legyen. Mintha a színhely az illatokkal, érzésekkel, fényekkel és hangokkal számukra lett volna berendezve, előkészítve. 

  • Kimegyünk kicsit levegőzni? – Kérdezte végül Gabe, miközben Lea kezei a fiú combján pihentek meg.
  • Persze… csak hozom a kabátom, kissé hűvös van kint.
  • Mit csináltál velem? Megőrülök érted.

Lea megcsókolta a fiút, és replay módra váltva megtapasztalták a korábbiakat. Számukra ez volt a világ legkellemesebb dejà vu, azazhogy dejà ressenti élménye. Körülöttük emberek táncoltak. Valószínűleg ugyanazzal a szándékkal, mint ők. És senki nem törődött velük. Szabadon szerethették egymást. Kölcsönösen. Gabe kollégája is ott ült. Egy nagydarab, kopasz férfi, aki végignézte a korábbi jelenetet, és meglepetésükre elérzékenyült (vagy felizgult) és annyit mondott: „Szerelem, szerelem… De szerencsés az, aki megtapasztalhatja.” Pedig nem volt ez szerelem. Csak kémia, csak hormonpezsgés. Aztán a kolléga félrevonta Gabe-et. Valamit csendben mondott neki, végig a szemébe nézve. Lea nem hallotta. Gabe hálásan mosolygott a kollégára és megveregette a vállát. Visszament Leához, és csak annyit mondott: „Mehetünk. Helyettesítenek ma este.” 

A folyosóra érve újra csókolózni kezdtek. Forrón, égetőn. Gabe végigsétáltatta kíváncsi tenyerét a lány fenekén, derekán, mellén. Érezni akarta a bőrét. Nem tudott betelni ezzel a finom, meleg, virágillatot árasztó testtel. A csókja íze mandula és barackvirág keveréke volt. Üde, finom… semmi szájszag, semmi kiromlott fog. Vattacukor ízű volt a nyelve. 

Lea a mellkas, váll, comb területért volt oda. Minden olyan feszes volt Gabe-en. Nem tudott betelni vele. Kíváncsian végigkalandozott keze érintésével a fiatal férfi szépséges idomtájain. Valóságos kincses sziget ez a test. Perzselő, buja. Jobb keze a férfi makkján találta magát. 

A raktár az emeleten volt. Törött székek, kopott terítők dísztelenkedtek ott. Feljebb mentek. Lea leguggolt Gabe középpontja elé. Fenséges férfitemplom. Tekintetét folyamatosan Gabe izgató viszontnézésén tartva, el kezdte lassú magabiztossággal kioldani a nadrágszíjat. Egy pillanatra felszínre tört a „mit szólna ehhez a vaskalapos mama?” gondolat, de csak egy pillanatra. Megvillant előtte a szépen karbantartott, a rutinos, a gyakorlott Don Juanhoz illő lingam. Se alsónadrág, se szőr nem éktelenkedett a gombokon túli csodaország küszöbén. Nem bírt ellenállni a látványnak. Bemelegítésképpen kezével kényeztette, majd nyelvével, ajkaival. Semmi kellemetlen íz, szag nem volt. Eszébe jutottak a nyalókák, a banán, a cukkini… de Gabe fallosza ezeket mind ízben, mind látványban felülmúlta. Gabe magához húzta a lányt. Lecsókolta ajkáról a kéj első nedveit, és viszonozni indult korábbi örömeit. Viszonozni? Alig várta már, hogy lássa, érezze a lány ínycsiklandóan szaftos titkos részeit. Hogy megmártozzon ebben a mennyei provinciában. Levetkőztette, és el kezdte ízlelni habkönnyű, hamvas testét. Lea ekkor hirtelen megállította, mondván: „Ne itt!” 

Gabe nem vonta kérdőre, csak beleegyezőleg bólintott, majd elegánsan visszaöltöztette a szépséget; visszasegítette bugyiját, nadrágját, kabátját is úriember módjára. Csókkal nyugtázta az öltöztetést, majd kézen fogta a lányt, és annyit mondott: „Menjünk.” Lea beleegyezett. Gabe-nek sportkocsija volt. Hátradönthető üléssel. Lea nem lepődött meg, csak somolygott, ezt is csak magában, mintegy magának. Még jobban kívánta a férfit, hiszen itt nem lesz teketóriázás, hebehurgya izgatottság, hanem élménydús felfedezőút.

Beültek a kocsiba. Gabe izgatott péniszének látványától Lea az ajkaiba harapott. Kívánta a fiút. Soha senkit előtte nem kívánt így. A szüzességét is sajnálatból adta oda egy fiúnak, aki sóvárgott utána. Itt hűlt helye sem volt a sajnálkozásból történő adakozásnak, jótékonykodásnak. Végül egy épületsor peremén a férfi megállította a kocsit. Lea fejben toporzékoló, bigott mamája ekkor zöld utat kapott. „Hazavinnél, kérlek?” – Kérdezte a fiútól. Gabe nem kérdezősködött, nem kapta fel ama sértődött poharat, e helyett sommásan válaszolta: „Ha ezt szeretnéd, hogyne, hazaviszlek.” 

Lea elfordította tekintetét. Kissé elszomorodott. Megbánta, amit kért. Gabe megsimogatta Lea nyakát, és hévvel megcsókolta. A lány zihált az izgalomtól. „Most is haza akarsz menni?” – Kérdezte a férfi. Lea már nem tudott válaszolni. Elfelejtette, hogy mondják a fiú nyelvén, hogy „leszarom az összes engem gúzsba kötő elvet”, ezért csak viszonozta a fiú csókjait. Hosszú percekig csókokkal bókoltak egymásnak. Gabe szenvedélyesen a lány fülébe suttogta: „Te vagy a legszebb, legizgatóbb lány, akit valaha láttam.” Közben hátradöntötte az ülést és simogatni kezdte a lány nedvesen vágyakozó-várakozó csiklóját, majd ujját finoman a hüvelybemenetbe csúsztatta. A lány megragadta a dús hímvesszőt és magába segítette. A kéjtől párás kocsiban ritmusra szuszogott az egymás testszerelmére talált pár. Lea olyan boldogságot érzett, mint soha ezt megelőzően. A fiú úgy csókolt, úgy szeretett teste minden porcikájával, mintha az élete múlna rajta. Mindent egy lapra tett fel. Szeretni akarta a lányt, mindent odaadni neki magából. A testéből. Mikor a fiú szemmel láthatóan beteljesült, Lea arra gondolt: milyen érdekes, hogy neki nem volt most orgazmusa, mint korábban a csóknál, mégis olyan gyönyörben volt része, hogy a legkevésbé sincs hiányérzete. 

Ezt követően egymás viszonyítási pontjaivá váltak. Időnként találkoztak, olykor ágyban is szeretkeztek… Egy alkalommal Gabe bemutatta Leát néhány barátjának és vacsorázni invitálta. Egyszer előfordult, hogy egy lányt is bevontak titkos töltődéseik szeánszába, majd néhány héttel később, amikor Gabe egyik barátjánál beszélték meg a szerelemórát újabb mérföldkőhöz érkezett a kapcsolatuk. A barát észrevétlen és tapintatos nézőközönségként vett részt a szenvedélyes szeretkezésben. Majd a látványtól izgalmi állapotba kerülve el kezdte kényeztetni magát. Gabe Lea szemébe nézett. Lea pedig a barát felé nyújtva kezét, hívta, jöjjön közelebb. Boldogság volt, örömmámor. Nem volt irigység, féltékenység a két fiú között. Hárman forrongtak a testszerelem érzéki kábulatában.

Pár nap múlva Gabe elmondta: házasodni készül. Lea meglepődött, de nem érzett sem féltékenységet, sem haragot. Tudta: nem Gabe lesz a férje. Ő a testszerelme. Néhány hónap múlva Gabe elvált. Írt Leának egy üzenetet, hogy találkozna vele. 

  • Nem megy nekem a házasélet. – Jegyezte meg szentimentalizmus nélkül.
  • Tudom. És te is tudtad. Viszont megpróbáltad. Túlságosan szilaj vagy a monogámiához.
  • Tudtam, hogy te megértesz.
  • Gabe… Én azonban férjhez megyek. – Mutatta fel az ujjára húzott gyűrűt.
  • Hát eljött… ez az idő is. Én azonban szeretném, ha ezt a magunk módján ünnepelnénk meg. 
  • Igen, sejtettem. 
  • Mi tagadás, lassan már beszélgetnünk sem kell, hiszen magunkénak érezzük a másik gondolatait.
  • Inkább a vágyait. Amúgy eddig sem az elmepallérozás játszotta a főszerepet kapcsolatunkban. Hova megyünk?
  • Hozzám…
  • És csak mi ketten? 
  • Igen.
  • Csak téged akarlak.
  • Hm… Akkor hát, induljunk. 

A feleségmentes lakásba lépve Leába belesajdult a rövidre ítélt házasság fanyar emléktárgyainak látványa. Pedig nem is ő volt a feleség. Mégis szomorúságot érzett. Tudta, nem mindenki képes hajszálvékony ökörnyálszálra cserélni a vastag kötelet. A házasság kötelét. Ismerte Gabe legbelsőbb titkait, tudta: a házasság tönkretenné mind élettel telített lényét, mind a mellette lévő asszony lelkét. Ő azonban eldöntötte: ez lesz az utolsó együttlétük, amit Gabe otthonában, az ő helyettesíthetetlen testillatával átitatott ágyban tölthetnek. Gabe is tudta ezt. Kiolvasta Lea szeméből. Az együttlét során Gabe olykor levetkőzte korábbi lazaságát, és Lea gyűrűjére pillantva többször abbahagyta a lány kényeztetését. Melleire helyezte fejét, megcsókolta Leát, majd felülmúlta minden eddigi teljesítményét, pedig azt gondolták, nem überelhetik a korábbi élményeket. Nem is ez történt, legalábbis „technikailag”.

A másmilyenség jelenléte öltöztette ünnepi díszbe az ágyban töltött utolsó órák élményét.

Amikor a levezető szakaszban egymás karjaiban sóhajtoztak, és hálás tekintettel summázták a tapasztaltakat egymás felé, Gabe hirtelen kiszívta Lea nyakát. Lea tudta: ez a pecsét. Nem, nem a bosszúé, inkább a fájdalomé. Nem engedte rózsafelhős eufemizmusban ringatódzni a búcsút. Fájdalmat akart. Eredetileg vérfröccsenésig készült búcsúharapni. Végül megtorpant, mert látta, Lea sírni kezdett. 

  • Miért tetted ezt? Tudod, ma délután találkozom a vőlegényemmel, és ezt hogy magyarázom meg neki?
  • Megoldod. Hiszen nagy színésznő vagy amúgy is.
  • Szemét állat vagy!
  • Tudom. Te is tudod. Mindig is tudtad, mégis számtalanszor meglovagoltad a farkam.
  • Értem… Szóval itt tartunk. 

Lea magára csavarta a lepedőt és elindult a fürdőszoba irányába. Megengedte a vizet, és beült a kádba. Zokogásban tört ki. Próbált megnyugodni, így mély lélegzeteket vett, és kifújta. Többször megismételte. Bevált. Néhány pillanat múlva Gabe emelt fővel, bocsánatkérő tekintettel, szó nélkül beült mellé a habos vizű kádba. Megmosta a lányt tetőtől talpig. Ez volt az ő különös bűnbánata, egyfajta penitencia à la Gabe. Lea hagyta. „Elviselhetetlen, hogy még most is kívánom, pedig legszívesebben felképelném” – Gondolta, miközben a fiú a hátát mosta a luffa szivaccsal. Felnéztek. Gabe letörölte a Lea arcán legördülni készülő könnyet. A hab megcsípte a lány szemét. Nevettek. Ölelték egymást. Utoljára. Soha többet nem ölelték egymást. 

Lea leszállt a vonatról, ahol a vőlegénye már egy csokor virággal a kezében várta. „Egy hülye kurva vagy, az! Egy önző, ostoba nőszemély, aki nem érdemli meg senki szeretetét. Senkiét sem.” 

A vőlegény csókkal, öleléssel üdvözölte menyasszonyát. 

  • Meleg van. Miért bugyoláltad be magad ebbe a nagy kendőbe?
  • Ezért. – Mutatott rá Lea a kékes-lilás foltra a nyakán, és sírva fakadt.

A férfi szótlan tapintatossággal visszacsavarta a bűnleplet, majd ennyit szólt:

  • Ezt a szülők előtt nehéz lesz elleplezni, és a kendő is feltűnő lenne. Bemegyünk egy drogériába és veszünk egy jó krémet, amivel el tudjuk fedni. 

Lea nem jutott szóhoz, ez volt az ő néma büntetése, mégis boldog volt. A férfi szereti, valóban szereti. Elhatározta, hogy minden erejével kiérdemli ezt a szeretetet. Hazafelé belesajdult Gabe emlékének illata. A testre gondolt, amely androgün-társként idomult a sajátjához. A csókra gondolt, amelyben elveszett. Nem érdemli meg a vőlegényét. Itt van végre a szeretet, amiért nem kellett tepernie, csak engedve léteznie. A mikroviharokkal teletűzdelt udvarlás évei azzal teltek, hogy Lea ezerképpen bizonyította: nem szerethető, őt nem lehet szeretni; miközben Ede mindennek ellenkezőjének bizonyítékaival állt elő. 

  • Szeretlek téged! Úgy, ahogy vagy! – Nézett a lány szemébe Ede, aki megérezte menyasszonya bánatát. 
  • Nem fogom soha megérdemelni, mert hűtlen voltam hozzád. 
  • Lesz még időd megérdemelni…
  • Lehet. Szívből kívánom magunknak.  – És ujjával megsimogatta Gabe – nyakán rikító – búcsúajándékát.  
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást