Negyvenhez közeledve egyre gyakrabban kapok olyan mondatokat, amiktől egyszerre leszek meghatott és jövök zavarba. Fiatalabb kollégák mondják, néha kortársak is, hogy ezért vagy azért felnéznek rám. Hogy inspiráló, amit csinálok. Hogy mennyire „erős nő” vagyok. Amikor sorolják az érveiket, mindig ugyanazok hangzanak el: egyedül nevelem az aspergeres lányomat, képes vagyok fenntartani egy otthont kettőnknek, annak idején egyedül költöztem fel egy kis faluból a fővárosba, és itt vetettem meg a lábamat. Megcsináltam.
És tényleg: jól esik. Jólesik, hogy valaki látja a munkát, az utat, az erőfeszítést. De közben ott motoszkál bennem egy makacs, kellemetlen gondolat: én nem vagyok „erős nő”. Én csak csináltam, amit kellett. Mert nem nagyon volt más választásom.
Sokáig azt hittem, hogy ez a kettő ugyanaz. Hogy ha valaki végigvisz dolgokat, ha túlél helyzeteket, ha megoldja azt, amit mások talán nem tudnának vagy nem akarnának, akkor az automatikusan erő. Ma már kevésbé vagyok ebben biztos. Az erő ugyanis feltételez valamiféle döntési szabadságot. Azt, hogy több út közül választasz, és te a nehezebbet vállalod. Az én történetemben viszont sokszor nem volt több út. Volt egy, ami járható volt, és minden más elképzelhetetlen. Olvass még a témában
Amikor egyedül maradsz egy gyerekkel, aki ráadásul speciális figyelmet igényel, nem filozofálsz sokat azon, hogy képes vagy-e rá. Nem kérdés, hogy elbírod-e. Mégis mi mást tehetnél?
Amikor nincs mögötted anyagi háló, partner, családi mentőöv, akkor nem hősiességből tartod fenn az életedet, hanem mert muszáj.
Nem azért költöztem fel a fővárosba, mert olyan bátor voltam, hanem mert ott volt esélyem munkát találni. Nem azért dolgoztam végig az éveket, mert annyira ambiciózus voltam, hanem mert nem volt opció, hogy ne tegyem.
Erő az, amikor teszem a dolgom?
És azt hiszem, ez az a pont, ahol az „erős nő” narratívától kicsit tikkelni kezdek. Mert miközben felemel, közben el is takar valamit. Azt, hogy nagyon sok nő nem választja azt az utat, amin jár, hanem belesodródik. Azt, hogy nem kivételesek vagyunk, hanem tipikusak. Hogy a „megcsinálta egyedül” nem feltétlenül egy különleges képesség, hanem gyakran a rendszer hiányosságainak a következménye.
Ugyanez igaz a nagyanyáinkra is, akiket szeretünk utólag hőssé emelni. Dolgoztak éjjel-nappal, vittek háztartást, gyerekeket, földet, állatokat, sokszor érzelmi támaszt is mindenki másnak. Könnyű azt mondani rájuk, hogy micsoda erős asszonyok voltak. De mi van, ha nem azért voltak azok, mert annyira rendkívüliek voltak, hanem mert nem volt választásuk? Mert a világ nem kínált alternatívát.
A hősiesítés kényelmes. Felment minket az alól, hogy megkérdezzük: miért kellett ennyire egyedül lenniük? Miért volt természetes, hogy mindent elbírnak? És miért várjuk el ugyanezt ma is, csak modernebb díszletek között?
Nem szeretném, ha nem látnák az erőfeszítést. De azt sem szeretném, ha az elismerés ára az lenne, hogy normalizáljuk a kényszert. Hogy azt üzenjük: ez így rendben van, ezt így kell bírni. Mert nem kellene. És talán egyszer majd eljutunk oda, hogy nem „erős nőkre” lesz szükség, hanem olyan világra, ahol az erő nem a túlélésre megy majd el.
